Abigél

A ma esti depresszió tárgya a Zsurzs Éva által 1978-ban megfilmesített Abigél. Nem mintha rossz lett volna, a film - ahogy Szabó Magda története is - 10/10-es, mégis a pozitív végkifejlet ellenére is az egész annyira nyomasztó. Ahogy a kis pesti lánynak egyszerre véget ér a gyermekkora, és kénytelen valahogy eligazodni a felnőttek világában, ahol senki nem az, akinek látszik és még a legjobb szándék sem vihető keresztül egyenesen.

A Matulában honos vasfegyelem megjelenítése persze megint okot adhat a szokásos keresztényüldözésre, első hallásra én is úgy ítéltem meg, hogy talán öt percet sem bírnék ki ilyen körülmények között. De a hiba talán bennem van. Őszintén úgy gondolom, hogy nem volt olyan hiábavaló a szigor, és a csúcsjelenetnél kiütközik, hogy ez a mindenen uralkodó lekorlátozottság azért óriási belső tartást adott az így élőknek, illetve az, hogy a fagyosnak tűnő külső sokszor jóval emberibb és szeretetteljesebb belsőt takart, mint egyébként.

A színészek zseniálisak, Ruttkai Éva egyik kedvencem, annak ellenére, hogy ő nem volt az a tipikus szépségideál, mégis volt benne valami, ami felejthetetlenül bájossá tette őt magát és a játékát. Szerencsi Éva viszont csodálatosan szépséges volt, volt benne valami Audrey Hepburn-szerű, a tartásában, az arckifejezésében, csak valahogy sokkal szomorúbb. Szomorúan szép. Ez csak hozzátesz a tényhez, hogy milyen nagyszerűen és hitelesen játszotta Georginát.

Garas Dezsőt eddig egyáltalán nem szerettem, de ebben a filmben ő is annyira más.

Olvassátok és nézzétek meg az Abigélt, szerintem fantasztikus!