Nyaralás, vagy mi

Az mi már, hogy az ember két hét sátrazós, faházas, nomádkodós "nyaralás" után hazatér és a saját, jól bejáratott ágyikójában egész éjjel álmatlanul vergődik a hátfájás miatt? Asszem öregszem. Már a nomádkodás sem a régi, vagy én nem vagyok a régi, az a baj, hogy új sem.

Azt hiszem, ott kezdődtek a problémák, amikor megalomán férjem hippocampusán megpattant valami isteni szikra a gyerekkori nyaralások emlékét idézve és családi sátrakat kezdett el nézni Amazonon. Először - mikor látta a fejemen a véleményemet - még szabadkozott, hogy "nem azé' nem azé' kisasszonyka", aztán kezdődött a szokásos puhítás, egyre többször hozta fel, hogy a mostani sátrunkban már nem férünk el, hiszen az háromszemélyes, mi meg ugye négyen vagyunk (most azt hagyjuk, hogy ebből a negyedik fő konkrétan 70 centi, na mindegy) és végül kifárasztásos alapon elérte a részemről kívánt reakciót, ti. "leszarom, akkor vegyél sátrat, csak hagyjál már békén"  "Persze Drágám, szerintem is szükségünk van egy négy méter hosszú sátorra". Egyébként ezelőtt hat éve sátraztunk utoljára, igaz azon a nyáron kétszer is.

Meglett a sátor, örültek a gyerekek - vagy nem tudom, még túl kicsik, hogy bármi ellen is komolyabban tudjanak tiltakozni - nekiláttunk kempinget keresni. Nehezítésként olyat, ahová Guszti is jöhet. Igazi kutyás kempinget, ahol a kutya megszállhat, és fürödhet is, és ez a kettő lehetőleg ne legyen párszáz méternél nagyobb távolságra egymástól. Na, ez Magyarországon a mission impossible kategória. Vagy olyan van, ahol csak a kutya fürödhet, vagy olyan ahol a kempingben lehet kutya, de nem fürödhet a strandon. Kérdeztem az egyik ilyen kemping recepciósát, hogy akkor mégis mit csinál a kutya, amíg mi strandolunk? Azt mondta, hát kössem ki a fához a sátor mellé. Ez igen, mondom, ez a szó szoros értelemben vett kutyabarát kemping.

Szerencsére vannak még ebben az országban azért fapados, szocreálizmusból véletlenül visszamaradt (értsd: vintage) kempingek, amik annyira kívül esnek az érdeklődésen, hogy még nem értek rá a helyi önkormányzatok és/vagy teljhatalmú nagyvállalkozók, hogy néhány munkaórát tékozoljanak az adott hely ellehetetlenítésére. Így esett a választás a tatai Öreg-tó kempingre, ahol a nyolcvanas évek óta nem cseréltek ki semmilyen bútorzatot vagy felszerelést, cserébe viszont ha kifizeted a szállásért kért aprópénzt, teljesen leszarják, hogy mit csinál az ember, konkrétan azt, amit csak akar. Kutyával vagy anélkül, tök mindegy. Még a tó sem olyan felkapott, úgyhogy egyelőre fürödhetnek a boldog ebek. Bár gondolom Tatát is eléri hamarosan az újhullám, és akkor ez a hely is túl fancy lesz a kutyáknak.

Mivel minden sátras nyaraláskor szükséges legalább egy esős nap, így derűs egykedvűséggel nyugtáztuk az este kezdődő vihart, éjjel pihe puha, hangtalan matracainkon a sátorfal felé fordulva hallgattuk a vásznon az esőkopogást, amit éjféltájt csak a szomszédos ifjúsági táborból átszűrődő-bömbölő kilencvenes évek retro sulidiszkója tört meg. Még reggel is vicces volt, hogy az esőtől képtelenség elhagyni a sátrat, mert úgyis lusták voltunk, de 11 körül már azért kezdett kínossá válni az összezártság, a gyerekeken is egyre jobban úrrá lett az őrület, hát még rajtam, négy méter ide vagy oda.

Szerencsére már azóta készültem a Platán étterembe, hogy Pesti István kirúgta a Tantit és Tatára menekült. Mivel foglalásunk volt, kénytelenek voltunk kimerészkedni az ír nyárba, és elindultunk egy kis luxizásra a gyerekekkel. Nyilván nem a legjobb ötlet puccos étterembe menni egy négyévessel meg egy csecsemővel, de hát nem tehettem be őket a retikülömbe a foodporn idejére.

Medi el is keskenyedett kissé, mikor meglátta, hogy a séfbácsi elrontotta a rendelését, mert ő pipihusit kért, erre itt ez a fura saláta a tetején....

Papa mi mást is rendelt volna egy Michelin-csillagos séftől, mint tojáslevest. Na de meg is lepődött.

Szemrevételezés. Illatolás. Kóstolás. Pinot noir.

És kacsacomb káposztás gnocchival. Ez szintén egy olyan párosítás, hogy mikor megláttam az étlapon arra gondoltam, na "erre befizetek". Mit tudhat egy káposztás gnocchi?? Elárulom, olyan szín-íz-illat-állagorgiában volt részem, hogy csak na, ráadásul a pincér a leghozzáillőbb bort ajánlotta hozzá, úgyhogy jól előkészített és megkomponált food orgasm volt ez.

Bár biztos vétek volt kihagyni a desszertet, hiszen a Platánnak saját cukija is van, de inkább toltam egy Oremust, és Istenemre, ha lenne olyan halálnem, hogy háromputtonyos aszúba fullasztotta magát, én ezt választanám. Édes lenne a halál...

Na de ennyit a foodpornról, menjetek Tatára, mielőtt még fancy lesz, most nyílnak a jobbnál jobb kávézók és bisztrók (pl. a Puritán) és még fürödhet a tóban a kiskutya. Gyönyörű az Angol-park, szépséges, öreg fák vannak, nyugis, nyugdíjas partszakaszok, gyerekkel meg anélkül is ideális.

A nyaralás további részében még volt betontörés Nyalkán, aztán nyolc nap Ladaház, konyha és fészerépítéssel, aminek az oroszlánrészét Férj vállalta természetesen, és ami szintén megérdemel egy önálló posztot, de Lenke ébredezik, úgyhogy bloggermami eltakarodik a konyhába ebédet főzni meg tüsténkedni, mielőtt túl késő lesz...

Majd jelentkezem!

hesteg életem

Papa ellépett bulikázni, egyedül vagyok itthon, és némi közelharc árán a gyerekek is alszanak. Na milyen hiperszuperfontos-hasznos tevékenységet válasszak erre az áldott fél órára, amíg ki nem nyúlok a Lencse mellett az ágyon? :)

Nagyon nehezen vettem rá magam, hogy nekiüljek az írásnak, de érzem, hogy muszáj. Valahogy rendet kell végre teremtenem ebben a káoszban, mert felemészt.

NINCS IDŐ!!!

Soha, semmire. Gondolkodni sem. Vagyis arra végképp nincs.

Március vége óta egyetlen, tényleg egyetlen szabad hétvégénk sem volt. 11 hete. Húsvét, szülinapok, keresztelő, esküvő, szülinap, szülinap, szülinap, házfelújítás, házfelújítás, házfelújítás... Akarom mondani, rombolás, mert még mindig csak ott tartunk, hogy a betonszarkofágból próbáljuk kihámozni a vályogot. Meg várunk az eon-ra.

Itthon meg... csak tűzoltásra van idő. Kimosni a hétvégén felgyülemlett szennyest, lekakaózott, összemeggyezett mikiegeres meg elzás pólók, összekaksizott mosipelus, meláósgatya zsebéből kizúduló majterdarabok. Ebédet főzni Papának, felkészülni a következő hétvégi menetre, ajándékokat venni, ruhákat venni a folyton mindent kinövő és szétszakító kölköknek, munkásokat győzködni telefonon, hogy jöjjenek hozzánk dolgozni, küldjék már az árajánlatot, légyszi hadd fizessünk mán.

Az idő rohan, mi pedig csigalassúsággal haladunk, illetve toporgunk.

Pedig annyi mindent terveztem. Leginkább - és elsősorban - azt, hogy a második gyerekemnél már nem megyek egész gyes alatt, mint a mérgezett egér. Nem járok suliba, nem szervezek esküvőt, sem semmit, nem teljesítek életre szóló challengeket, mint például megtanulni vezetni (done), hanem szépen elüldögélek a fenekemen, karomban a csecsemővel és szépen az anyaságra koncentrálok.

via GIPHY

via GIPHY

via GIPHY

Játszom, énekelek, parkba járok. Esküszöm, mikor dolgoztam, többször lejutottam a parkba, mint most. Ezen például feltétlenül változtatni akarok. Elvégre itt a nyár, most van itt az ideje. Tavaly az egész nyarat vízparton töltöttem, idén meg még nem volt rajtam fürdőruha (csak kapáláskor).

UPDATE

Na, eddig jutottam az írásban, vagy egy órája abbahagytam és helyette iszonyú drága kanapékat nézegetek a neten és azon vacillálok, hogy a mustársárga art deco, az arany színűként hirdetett, de szerintem inkább karamellre hajazó modern vagy egy mély tengerzöld chesterfield sofa emelné ki jobban, hogy mennyire ocsmány a leendő nappalinkban a mostani szocreál cserépkályha, amit egyébként pénzszűke miatt hagyunk meg egyelőre a következő tizenöt évben jelenlegi állapotában.

Közben megittam egy Maltman Porter-t, úgyhogy inkább hagyom a francba az egészet és megnézem a Rossz anyák karácsonyát. #életem

Tíz dolog, amit anyámtól tanultam

A következő sorokat anyák napja előestéjén kezdtem el írni... tavaly. Aztán nem lett kész, így nem tettem közzé, gondoltam, majd idén. Aztán idén is úgy elszaladt velem ez a vasárnap, hogy észre sem vettem. Ebből is látszik; anyának lenni embert próbáló, idő- és energiaigényes állapot, az embernek néha egy év is kevés, hogy a saját dolgaival előbbre jusson. Annál nagyobb az elismerés és főhajtás anyukám felé, aki mindezt három gyerekkel és most már három unokával tolja még mindig napi szinten.
Még jó, hogy pont most van a szülinapja is, így még last minute megoszthatom ezt a bejegyzést neki címezve. Pont van is ma reggel tíz percem oviba indulás előtt, addig a gyerekeim őrizetlenül ehetik a krétát a sarokban a legszebb vasár- és ünnepnapi blúzomba öltözve...

A cím amúgy az is lehetne, hogy tíz dolog, amit anyám még mindig jobban csinál, mint én. Vagy tíz dolog, amit anyám jobban tud nálam :D Vannak közte egyszerű praktikák, és életreszóló bölcsességek. Természetesen a teljesség igénye nélkül!

1.

A háztartásom kissé kaotikus, és mi tagadás, ezt anyutól örököltem. Az elmúlt tíz évben - mióta önállóan vagyok kénytelen ellátni az asszonyi teendőket - sokat fejlődtem, de néhány dolgot képtelen vagyok reprodukálni. Például sosem láttam még szebben hajtogatott törülközőket, mint anyunál. A ruhák mindig illatosak és bár ő sem szívesen vasal, mégis sima és ránctalan mindene. A fehér ruhák örökké fehérek, még Medi megszürkült játszós harisnyájából is újat tudott varázsolni. Isten tudja honnan, de mindig van megfelelő színű cérnája, ha három évente véletlenül valamit össze kéne fércelni!

2.

Szintén háztartáshoz kapcsolódnak a következő bölcsességmorzsák is: az edényeket minden főzés után el kell sikálni, hogy szépek maradjanak. A felmosás akkor van készen, ha kiöntöttük a felmosóvizet.

3.

Kastélyban is laknak prolik, és az igazi urak és úrinők panelból is érkezhetnek, a legpontosabb megfogalmazása szerint azonban "Úrnak születni kell!"

4.

Ma is sokszor a fülembe cseng anyukám már szállóigévé vált mondata, amivel minden bulizás előtt útnak indított: "Jónevelésről nem elfeledkezni!" Nem mondom, hogy sosem szegtük meg, de igyekeztünk, na és így durvább szégyenfoltok nélkül túlestünk a kamaszkoron... :)

5.

Rossz munkát végezni ugyanannyi energia, mint jó munkát, úgyhogy akkor már miért ne csináljunk valamit jól és tisztességesen?

6.

"Az van jól megcsinálva, amit én megcsinálok." Persze ennek az árnyoldala sajnos, hogy baromi nehezen delegálom a legkisebb feladatot is. De ez van, jobb szeretek magam utánamenni a dolgoknak.

7.

A kávé legyen finom. Pont.

8.

A család legnagyobb és legegyszerűbb összetartó ereje az ebéd :) Vagyis az étel. Vagyis a jó étel! Biztosan volt néhány kivétel, de az csak erősítette a szabályt, hogy például a vasárnapi ebéd szent. Ha hétköznap ki-ki az elfoglaltságának megfelelő időpontban ebédelt is, de legalább egy héten egyszer összeült a család a húsleves és rántott hús mellé. Az is hozzátartozik, hogy anyám csukott szemmel, egyik kezét hátratéve és közben fél lábon ugrálva húsz perc alatt összedob egy olyan zserbót, amire én minden tudásom és energiám latba vetve három nap koncentrált előkészület után sem vagyok képes.

9.

"Innen már csak előrefelé lehet menekülni." Mondta anyám, mikor a végsőkig kimerülve vállára hajtottam a fejem és megkérdeztem, hogy miért ilyen nehéz felnőttnek lenni?

10.

"Ha boldog akarsz lenni, tedd boldoggá azt, aki téged boldoggá tehet."

És tényleg nem teljes a lista, mert úgy belelendültem, hogy baromi sokáig tudnám még folytatni, de a gyerekek megették az összes krétát és az oviba is indulni kell...

Szeriberi, boldog szülinapot! :)

Gyász

Ilyen képeslapra illő giccsben telt nálunk a vasárnap: Ember ütötte-vágta a házat, kaparta a cementes vakolatot, kalapálta a betont, én kertészkedtem, rózsákat metszettem, nyolcvannégy éves szomszéd Ilonka nénit megszégyenítő módon kapálós pózba merevedve, és hát mi tagadás - kormányváltó hangulatban...

Medi "büszke örökös" testtartással vetett még egy pillantást a birtokra, mi is pózoltunk még egyet Lenkével a sitthalom hátteret pozícionálva, aztán bevágódtunk a kocsiba és elindultunk Bécsbe. Induláskor még meggyőztem Papát, hogy menjünk Pannonhalma felé, mert akarok egy kis videót lőni a tavaszi napsütésben, meg a hegyről megnézném még a kilátást úgy is, hogy végre nem én vezetek. Egyikünk sem sejtette, hogy ez eddigi vezetési élményeinek legrosszabb pillanatait fogja eredményezni - a Pannonhalmi Apátsághoz vezető hegymenetben nyilván a mi oldalunkon parkoltak az autók, a szembe sávban meg folyamatosan özönlöttek a kocsik és gyalogosok, úgyhogy volt anyázás rendesen, szerencsére Medi a jó vidéki levegőtől már a "Nyalka vége" táblánál aludt, úgyhogy most nem kell egyfolytában rettegnem, mikor rukkol elő az újonnan tanult káromkodásokkal. Mindenesetre a videó elkészült:

Amúgy tudtunk volna még maradni, egyrészt egy rakás tennivaló van még a házon belül és kívül is, másrészt olyan flowba kerültünk Papával, amiből nehéz egy csapásra kizökkenni, de mindenképp vissza akartunk érni Bécsbe, nehogy lemaradjunk a szavazásról. Út közben csekkoltam a fészen, mások is büszkén szelfiznek, mindenki elment szavazni, most tényleg mindenki odateszi magát. Bécs belvárosában, a Konzulátus dísztermében ikszeltünk kettőt, érezve a történelmi pillanat súlyát felemeltem a hercegnői környezettől megittasult elsőszülött lányomat, hogy a borítékot dobja csak be szépen ("jó igényessen") az urnába. Képzelhetitek micsoda büszkeség feszítette a mellem, íme az igaz magyar családanya és gyermeke, körülöttünk összemosolygó hivatalnokok, talán maguk is édesanyák, édesapák, és persze maguk is magyarok, ez az, összetartozunk, megcsináljuk, eljött végre a pillanat. Aztán még egy belvárosi győzelmi fagyi is belefért, ha már úgyis ki vagyunk rittyentve, tényleg, tisztára mintha csak a saját gyerekkoromat másoltuk volna, épp hogy csak misére be nem ugrottunk előtte, de hát a vakolatot csak le kellett verni valakinek, a rózsakert sem gyomlálta ki magát, meg különben is... Ezután hazatértünk és kimerülve a tevékeny hétvégétől és egyéb izgalmaktól kb. már kilenckor beestünk az ágyba.

Aztán másnap reggel lett.

Ébredéskor azonnal a mobilom után nyúltam, és minden megváltozott egy pillanat alatt. Ahogy az első szembejövő poszt elolvasásával nyilvánvaló vált, hogy akkor ennyi, az álmainkat kidobhatjuk a szemétbe. Mint ahogy egy ház összedől, úgy omlott össze az előző nap még élénken élő és minket éltető cél - hogy van értelme dolgozni, hogy nem hiába adunk fel mindent, hogy építjük a házunkat, az otthonunkat, nekünk magunknak és a gyerekeinknek. Otthon, Magyarországon! Tudtam, hogy Papa valahol Bécs másik felén szintén most szembesül a dologgal, de nem tudtam elérni, estig nem is tudtunk beszélni. De enélkül is tudtam a véleményét, előre megbeszéltük, hogy bármennyire is hazahúz a szívünk, azért van az a helyzet, ami felülírja a honvágyat. Tudtam, hogy elérkezett ez a pillanat.

Már reggel, első dühömben kiszámoltam, hogy ha eladjuk a házat és összerakjuk a vételárat meg a felújításra szánt pénzt, akkor mennyi eurónk lesz, amiből vehetünk inkább itt valamit. Egyszerűbb is lenne, biztonságosabb, minden szempontból ez a logikus lépés. Közben a lakás romokban hevert, lett volna egy rakat teendőm, de csak ültem a szőnyegen Lenke mellett és sírtam. Zokogtam, mert elképzeltem a házat, amit itt vennénk Ausztriában. Próbáltam vizualizálni és elfogadni a dolgot, de sehogy sem ment, csak összefacsarodott a szívem. Elképzeltem a falut, amiben élnénk, az embereket, akik a szomszédaink lennének. Az embereket, akik a végsőkig korrektek és normálisak, de akikhez soha emlék vagy más érzelem nem fűzött és nem is fog. Elképzeltem, hogy eladjuk valakinek a házunkat, amivel már annyit dolgoztunk. Amiről két éve álmodozom, már tudom mindennek a helyét, hol fogok a gyerekekkel délután játszani, hol iszom majd meg a reggli kávémat, mit hová ültetek majd a kertben. Elképzeltem, hogy továbbra is havonta, kéthavonta találkozom a családommal, a lányok a nagyszüleikkel, hogy továbbra is évi egy-két alkalom jut majd arra, hogy a barátaimmal találkozzam. Hogy innentől örökké idegen nyelven beszéljek az életem nagy részében. Hogy innentől örökké idegen legyek az életem nagy részében.

Egy még meg sem született élet ért véget tegnap reggel a híreket olvasva. Talán ezért lett olyan érzésem, mintha gyászolnék. Mintha valaki meghalt volna tegnap, aki a szívemnek kedves. Érdekes, hogy sokan így élték meg a tegnapi híreket. Mások is, ahogy én is, a gyász klasszikus fázisain mentek keresztül. Tagadás, harag, alkudozás, depresszió. Elfogadás. Na itt még biztosan nem tartunk.

Én is bújom az internetet, sorra olvasom a híreket, mikor derül ki valami plusz infó, vagy hogy az egész nem igaz, csak egy vicc, áprilisi tréfa. Néha derűlátóbb vagyok, néha belesüppedek még a gyászba. És főleg értetlenül állok - mi történt? Hol és mit rontottunk el?

Olvasom, hogy az eddig otthon maradott ismerőseim is nekivágnak, már nincs többé maradásuk. Nem tudom, hogy ez pillanatnyi düh-e vagy valós elhatározás. De remélem, nem így lesz. 

Mert én már tudom, hogy a menekülés nem megoldás. Hogy kimenni külföldre "csak" az anyagi biztonságot hozza el, a lelki békét nem. Tudom, könnyű nekem - mondják páran. De nem, kurvára nem könnyű. Mert én haza akarok menni, én OTTHON akarok lenni!

Félelem nélkül. Biztonságban. Úgy, hogy ne kelljen attól rettegnem, hogy anyagi csődbe döntöm a családom. Hogy ne kelljen félnem, hogy a gyerekeim esetleg betegek lesznek és nem lesz orvos, aki meggyógyítsa őket. Hogy ne kelljen félnem, hogy az iskolában kizsigerelik őket, vagy gyűlöletre tanítják. Hogy ne kelljen attól félnem, hogy nem lesz jövőjük!

Igen, még nem tartok az elfogadás fázisában és nem tudom, hogy fogok-e valaha ott tartani. Dühös vagyok és elkeseredett! Leírom, mert ma még leírhatom - én nem ilyen országba akarok hazamenni! Nem akarok senkit gyűlölni, se azért mert máshonnan jött, se azért mert mást szeret, se azért mert máshová ikszelt! Nem akarom, hogy a napjaim áldozatként, mások hibáztatásával teljenek! 

Légyszi még ne adjuk fel! Szeressük egymást, és ne hagyjuk, hogy a politikusok kijátszanak minket egymás ellen!

Holnap új nap virrad!

Huszonéves életem utolsó óráiban

Bizony holnap harminc leszek. Mágikus szavak ezek - legalább is itt a "harmincas évek" kapujában. Eddig tökéletesen leszartam, hogy egyszer majd az én életemben is eljön ez a nap. Most meg itt állok előtte és latolgatom, ízlelgetem, mindenféle érzések közt őrlődve valójában nem is tudom, mit érzek. Mit érezzek?

Az elmúlt három hét nem volt egy fáklyás menet. Lezavartunk két kör influenzát, én megbolondítottam egy háromnapos csalánkiütéssel, Medi és Lenke valami ijesztő hasmenéses vírussal. Kis Medim amúgy sem egy bodybuilder alkat, de most a három hét betegség miatt csontsovány lett, viaszosfehér arcú, karikás szemű kis manó. Egy hete gyakorlatilag nem alszom, mert néhány horrorba illő köhögő-jelenet után éjjelente félálomban figyeltem, hogy Lencse vesz-e rendesen levegőt. A hangja mint egy hatvan éves, láncdohányos bárzongoristáé.
És ehhez még jött a mínusz tíz fok, két hétig szinte ki sem dugtuk az orrunkat a lakásból, ami azért eredményezett némi bomlást az idegrendszeremben.

Szóval nagyon vártuk már, hogy vége legyen ennek az időszaknak és megjöjjön "a régen várt tavasz".
Közben néha bevillant, hogy közeleg a szülinapom, de mindig elhessegettem a gondolatot, messze van az még! És most itt van. Holnap harminc leszek. Holnaptól múlt idő lesz már a "húszas éveim".

Próbáltam elpanaszolni Bocinak, hogy de rossz nekem, de mivel ő már túl van ezen, így lazán kiröhögött, és maró gúnnyal szeretetteljesen megjegyezte, hogy húszasnak lenni amúgy sem menő, már senki nem az! :)

Azért nem hagytam magam, és tovább picsogtam, mert milyen méltatlan már, hogy az évek során mindenkit megünnepeltem a baráti és családi körben, aki átlépte ezt a bűvös határt, hát pont nekem ne járna egy kis siránkozás az öregedés felett?
Igazából nem is az öregedés zavar, sokkal jobban szeretek huszonkilenc(!) lenni, mint például tizenkilenc vagy akár huszonegypár éves. Sokkal magabiztosabb vagyok, már megvívtam magammal és a környezetemmel egy csomó csatát, amit meg kellett, és összességében szerintem pont ott vagyok, ahol egy harminc éves nőnek lennie kell (ha van ilyen).


via GIPHY

Például mindig is úgy terveztem, hogy harminc éves koromig két gyerekem lesz, na ezt atomóra pontossággal teljesítettem. Van férjem, gyerekeim, kutyám, családi autóm, házam, nagy tévém. Boci szerint én vagyok a felsorolás a Trainspotting elejéről.
Na és ez eléggé betalált, mondom, pont ettől tartok, hogy ennyi volt. Mármint az izgi rész. Ez az évtized annyira csodálatos volt, és annyi fontos mérföldkövet foglal magában, hogy képtelen vagyok elhinni, hogy ez überelhető. Össze sem tudom foglalni mi minden történt, de az összes olyan dolog, amiről általában könyvet szoktak írni, vagy az unokáknak elmesélni, meg ilyesmi. Most komolyan, hányan néznétek meg egy olyan filmet, amiben az anyuka szomorú és kialvatlan, mert a gyerekei náthásak, de a végén minden jóra fordul, mert a hétvégén elmennek majd étterembe meg sétálni a parkba. Mert mostanában valahogy mintha csak ennyi történne, és a komolyabb sztorijaink is csak valahogy olyan hétköznapiak. Családosék jönnek mennek, gyerekek, ház, wellness hétvége, satöbbi. Ehhez képest húsz és harminc éves korom között elköltöztem otthonról, aztán Pestre, dolgoztam, buliztam, stoppal kirándultam, fesztiválra jártam, megismertem Papát, külföldre költöztünk, gyerekünk lett, aztán még egy, vettünk házat, vettünk Lada házat, megtanultam vezetni. Csupa izgalom. Csupa életre szóló élmény.

És most itt ülök, a mai nap után, ami ennek a varázslatos évtizednek az utolsó napja, és elképzeltem, hogy na majd ma csinálok valami érdekeset, hogy ezt megünnepeljem, de a nap legizgibb része az volt, hogy ombréra festettem a hajam. Szóval itt ülök és próbálom elképzelni, hogy milyen lesz majd ez az évtized - a harmincas éveim. Ha 2028. március 9.-én ülök majd az ágyamon, vajon mit fogok majd gondolni az elmúlt évtizedről? Vajon tudok-e majd ilyen lelkes lenni, és egy csomó élményt és személyes fejlődési mérföldkövet felsorolni, vagy csak annyit, hogy "hát, megnőttek a gyerekek"?

Próbáltam ma mindenféléket elképzelni, meg fogadalmakat tenni, hogy ezt meg azt majd jól megcsinálom és akkor nem fullad reménytelen középszerűségbe az életem következő tíz éve, de valahogy semmi nem tudott lázba hozni. Aztán eszembe jutott, hogy gondolhatnék arra is, mi minden maradt ki az elmúlt évekből.

Ha csak az eseményeket nézem, nyilván semmi, sőt többet sűrítettem egybe, mint az utólag lehetségesnek tűnik. Viszont van valami, ami az ezerrel pörgés közben nem tűnt fel, hogy mennyit változtam a történtek hatására. Hogy fogalmam sincs önmagamról. Hogy ugyanaz vagyok, mégis valaki egészen más. Mindig is szerettem önmagamat boncolgatni, de ez inkább tépelődés volt, mint igazi befelé figyelés. Igen, azt hiszem talán ez adhatja meg a gyújtást életem elkövetkező szakaszának, hogy meg kell állnom és el kell kezdenem megismerni azt, akivé ez a szuper évtized tett.

De ahogy kedvenc hősnőm, Scarlett O'Hara mondaná - erre majd holnap gondolok, mert a végén még beleőrülök. Végül is, holnap új nap virrad! :)

A hétvége, amikor kicsit pofáncsapott a magyar valóság

Bár ilyen bejegyzéseket reggel illene írni, mert akkor egyébként sokkal motiváltabb vagyok, mint éjnek éjvadján - igen b'meg este kilenc nekem már éjszaka :) - mégis most állok neki, mert:

1. Papa és Medi lázasak és már egy órája alszanak, Lenke is bedobta a szunyát, úgyhogy be is pótoltam gyorsan néhány régóta halasztgatott teendőt (=szőrtelenítés, légyszi ne kérdezd, hogy miért tartott egy órán át), és rájöttem, hogy van plusz egy órám lefekvés előtt, amit talán nem azonnal Terápia nézéssel vagy teljesen haszontalan facebook news feed pörgetéssel kellene eltöltenem, hanem írással.

2. Elromlott az autónk, szerencsére egy méregdrága alkatrésze, amit ráadásul lehet, hogy mi rontottunk el, mert még mindig nem tanultunk meg rendesen autót vezetni (Sasha Mitic - a korábbi fauvé pólónk nem autó volt, hanem autónak látszó traktor), így eléggé fel vagyok paprikázva, hogy belevágjak egy ilyen kényes témába, még öt nappal a történtek valós ideje után is.

(Btw utánanéztem a neten, mi az a turbo, és mennyibe fog ez nekünk fájni. Először megkönnyebbültem, mert ilyen címmel még mese is készült, kis csiga a főszereplője és láttam a neten, hogy a turbo is csiga alakú, aztán mondták a szakértő ismerősök, hogy ennyi százezer meg annyi százezer, meg sajnálkozó szmájlikat kezdtek küldeni, amiből tudtam, nem sok jóra számíthatok. Boci kérdezte, hogy akkor most mi lesz, én meg egy klasszikus idézettel reagáltam, "a Jóbarátok maga az élet" alapvetés nyomvonalán: majd kiválasztjuk a kedvenc gyerekünket és csak őt küldjük egyetemre. Szóval küldjetek turbót, lécci, kösz!)

De nemez a lényeg (mint mindig). Hanem hogy a hétvégén Papa megint nekiesett a háznak, de mi most nem költöztünk Nyalkára a hidegre való tekintettel, csak húsz kilométer távolból szurkoltunk neki anyuéknál, élvezve a padlófűtés áldásait.
Még a múltkori egyhetes etapra kerestem egy épületgépész szakit, egyeztettem vele telefonon, mailben, aztán telefonon, aztán mailben. Hívtam két héttel előtte, egy héttel előtte, egy nappal előtte, majd aznap, amikorra mondta, hogy talán szerinte (végül is!) ráér. Utolsó beszélgetésünkkor (amit nem egy száguldó mentőautó szirénája szakított félbe haha...) az időpont egyeztetése előtt, vagyis amikor azt kezdte el mondani, hogy "hát... ööö... végül is... ööö... úgy néz ki jó lesz ma valamikor... ööö... délután", megszakadt a vonal, amit én isteni jelnek vettem, mert ha egy rohadt időpontot nem tudunk két hét alatt megbeszélni, vajon hány év alatt találná ki, hogy hol legyen a mosógépkiállás?
Úgyhogy inkább feladtam, és feltúrtam újra a csinternetet, lesz ami lesz, "aki felveszi egyáltalán a telefont, az jöhet" - alapon. Találtam is egy jó faterfejű szakibácsit, aki a honlapja szerint mindenhez ért - hőcserélős kályha, napkollektor, gépészet, mestermunka satöbbi! Ctrl+c Ctrl+v-ztem neki az előző szakinak küldött mailt, és aztán két hétig nem kerestem, felesleges energiákat nem ölök a projektbe, ha egyszer úgysem jelenik meg végül. Szombaton meg rámcsörgött indulás előtt, hogy egyeztessük a címet. Volt nagy öröm, boldogság! Előbb odaért Nyalkeszra mint én. Mire megjelentem csecsemőstűl, már felfirkantotta egy spirálfüzetbe az alaprajzot, amit ugyan mailben elküldtem, de az okostelefonja elkeverte. Na én megmutattam neki rögtön hová keverte, hát a beérkező üzenetek közé, a kis huncut, de nem baj, lényeg, hogy már megvan!
Annak ellenére, hogy csak egy egyszerű asszony vagyok, elkezdtem neki taglalni majdani fűtés- és vízrendszerünk képzeletbeli részleteit. Mondtuk, hogy a gázt szeretnénk kivezetni, napenergiáról menne a villany és esővízgyűjtős wc öblítést kérünk, meg fatüzeléses vizteres kályhával szeretnénk fűteni. Erre ő: Hő hó há hő hó akkor legyen itt a gardrób helyett egy kazánház, tegyünk bele gázkazánt, mert az sokkal olcsóbb, különben se vezessük ki a gázt, mert majd rájövünk, hogy anélkül nem lehet élni és akkor majd kétszázezer lesz visszahozni a telekre! Amúgy a wc nagyon jó ötlet, ássunk hozzá kutat, akkor jó olcsó lesz. Az az infó nem ment át, hogy ebben a kérdésben nekünk nem a spórolás az elsődleges motivációnk, (persze az is), hanem hogy nehogymá' 20 liter ivóvízzel öblítsük le az exkrementumot. Aztán felvetette, hogy legyen a nappaliban egy díszkályha, ha nagyon fát akarunk égetni, de a melléképületbe tegyünk inkább mégis egy vegyestüzelésű kazánt, abba bármilyen szemetet bedobhatunk.



via GIPHY

Mint aki semmiből nem tanul, még bedobtam, hogy mivel az energetikai tanúsítvány szerint egy szalmakupacban lakunk, amit a szél hordott össze, biztos jó eséllyel kapnánk pénzt az Otthon Melege Programban vagy más pályázaton. Akkor elkezdte mondani, hogy hú de jó ötlet, és már röpködtek is a hungarocell, szigetelés, a polisztirol és egyéb vályogházas körökben szitokszónak számító kifejezések. Nem biztos, de talán még a beton is elhangzott. Ha mindez a Vályogházak facebook csoportban történik, azonnal szanaszétalázták volna a szakibácsit, pedig amúgy ő biztosan nagyon jó szakember, csak hát, izé.. nem ugyanúgy látjuk a világot, na!

A napkollektorra is mondta, hogy az drága, meg amúgy is négyévente fel kell újítani, és különben is, mi van ha több áramot termelünk, mint ami elfogy. Mondom, nem úgy van az, hogy akkor az bemegy a közösbe, nekünk meg jóváírják? Hó hő hú há micsoda? Magyarországon? Ha többet teccenek termelni, akkor azt ki kell fizetni az Eonnak!



via GIPHY

Meg egyébként is a napelemet meg fogják adóztatni. És még folytathatnám, mert annyi volt az információ, hogy egy óra után - mire távozott a szakibácsi, hogy akkor most kiszámolja a "mennyi az annyi?"-t, teljesen reményvesztetten meredtünk magunk elé, meg egymásra 12 fokos nappalinkban, a hideg kályha előtt ülve, előrevetítve a borús és soha ki nem fizetődő jövőt.

Aztán összeszedtük magunkat. "Erre majd holnap gondolok, különben még beleőrülök" - váltottam témát Scarlett O'hara szavait idézve, és elköszöntem. Papa tovább verte a vakolatot, én meg hazakocsikáztam anyuékhoz. Bekapcsoltam a rádiót, hátha valami sekélyes popszám felvidít, de csak reklámblokkok mentek, majd 'A férfihang' bemonta, hogy Soros György a világ legbefolyásosabb milliárdosa, a többire nem figyeltem, mert azt hallgattam, milyen fura hangot ad a kocsi gázadáskor...


Szóval küldjetek turbót légyszi!!


:)

Mennyire szívás szülőnek lenni?

- kérdezte tőlem egy ismerősöm pár napja, persze nem pont ezekkel a szavakkal, de nagyjából ez volt a lényeg. Konkrétan úgy hangzott a kérdés, hogy milyen volt az élet gyerek előtt és milyen utána? A háttérben azzal a burkolt vívódással, hogy vajon érdemes-e, lehet-e, szabad-e neki belevágni a gyerekvállalásba, ha önmagát még nem érzi késznek vagy elég önzetlennek hozzá.

Na ez annyira összetett kérdés, hogy nem bejegyzést, hanem doktori disszertációt kellene írni róla. És nem nekem! :) De mint kiderült, nem a habosbabos oldalról szeretne véleményt, na mondom, akkor lehet, hogy mégis menni fog a dolog! :D

Azért csalódást kell okozzak, mert elsőre nagyrészt nekem is csak rózsaszín tollal írt közhelyek ugranak be a témában; babahaj illatú gyerekszoba, szupercuki dundi babahájak, puha talpacskák, tyetyetye meg tyutyutyu, később életem legjobb poénjai, amik csak egy hároméves szájából hangozhatnak el. Satöbbi.

A másik meg, hogy nálunk a vállalás nem egészen hagyományos értelemben vett, mert Medi - csodagyerek lévén - kiválasztott minket és kérdés, kérés vagy bármilyen konkrét tervezés nélkül érkezett. Szóval mi ezt a dolgot kaptuk, váratlanul, felkészületlenül, bár utólag azt gondolom, hogy talán pont így volt jó, mert ha csak rajtunk múlik, ki tudja mikor szedjük össze a bátorságunkat egy ilyen gyerek-projekthez, lehet, hogy most én kérdeznék másokat harmincévesen, hogy legyen-e vagy ne legyen gyerekem és nem fordítva.

Voltak egészen konkrét kérdések is, például hogy bűnöztem-e terhesen (kávé, alkohol, cigi), vagy hogy mennyire támogatott a párom, meg hasonlók. Elkezdtem ezekre tételesen válaszolgatni, de közben végig éreztem, hogy nem ez a lényeg. (Mindig a nemez a lényeg). Nyilván mielőtt az embernek gyereke születik ilyesmik foglalkoztatják, mert ahogy én arra nem emlékszem, milyen volt az élet a gyerekek előtt, úgy képtelenség elképzelni egy gyerektelennek, hogy milyen az élet szülőként. Hogy teljesen átértékelődnek dolgok, ami azelőtt életbevágóan fontosnak tűnt, az most mennyire eszembe se jut. Még mikor Medivel voltam terhes, rettegtem a testem változásaitól, hogy mást ne mondjak, az alváshiánytól vagy például emlékszem, hogy mennyire durva volt a váltás a bulis hétköznapokból a terhes hétköznapokba - egy csomószor mondtam Papának, hogy ha végre kinyomtam a gyereket, a szülés után azonnal rágyújtok és iszom egy páleszt, mert ezt nem lehet bírni. Papa meg röhögött, hogy "ja, és megetetni ki fogja?!" Mondom, no problem, majd lefejem a tejem, sitty-sutty, piff-puff, aztán megvárja a gyerek, míg anya kibulizza magát. És ezt teljesen komolyan elhittem, hogy így lesz! Azóta is szakadok ezen, hogy lehettem ennyire naiv. Egyrészt a 30 órás horrorszülés után egy teljes napig a fejemet sem mozdíthattam meg, aztán a következő négy-öt napban az egyedül felülés, egyik oldalamról a másikra fordulás önállóan, katéter nélküli pisilés, kakilás, szétvágott hassal önállóan sétálás voltak a teljesítendő challenge-ek, másrészt mindemellett teljesen meglepő módon ott volt egy kisbaba, egy teljesen vadiúj ember, akit nekem kellett ellátni (a szemét nővérek nem voltak hajlandók :)), és akinek én voltam a minden. Persze biztos sok anya már a terhesség alatt is rájön, hogy a dudorból emberi lény fog majd kijönni, de talán a dolog váratlansága és előre nem tervezettsége miatt nekem a terhesség nem volt áldott állapot, nem nagyon sikerült Medivel már az anyaméhben felvenni a kontaktot, pedig becsszó, hogy hallgattattam a hasammal a Best of Mozart Baby Sleep and Bedtime music videót a youtubeon, meg egyébként nem volt az érkezése ellen kifogásom, attól függetlenül, hogy nem jelentkezett be előre!

Szóval a lényeg, hogy abban a pillanatban viszont, hogy kibújt (így vagy úgy), az agyamban felkapcsoltak egy villanyt egy addig kivilágítatlan szobában, és anya lettem. Nem tökéletes, de anya. Nem tudtam azonnal mindent, rengeteget bénáztam, de ez így volt rendjén, mert - és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni - a szülőségre nem lehet felkészülni! Hiába olvasol el száz könyvet, kérdezel meg minden ismerős szülőt, szakembert, fingod sem lesz arról, hogy mi vár rád. Se a jó részről, se a szívásról. Bele kell állni, meg kell élni, és megnyugtatlak, ha igazán jó anya vagy, közben is végig azt fogod érezni, hogy fingod sincs, hogy szarul csinálod, hogy lehetne jobban, de ebből tanulsz, ez visz előre, ettől fejlődsz.

Igen, szülés után átértékelődtek a dolgok. Nem mondom, hogy eszembe se jutott rágyújtani, vagy hogy többé nem érdekelt, hogy mikor lesz a lity-löty testemből megint valami nő formájú dolog, de ezeket már felülírta az, hogy ellássam a kispicit, aki legjobban csak rám számíthatott, és akinek én voltam és vagyok a legfontosabb a világon. Nekem meg ő. Vagyis most már ők. Azt is meg kell mondjam, hogy bár friss szülőként sokszor vért izzadtunk Medivel, mióta két gyerekem van, úgy tűnik, az egygyerekes szülőség sima ügy. (mint a keresztre feszítés). A kétgyerekes lét meg olyan, hogy az első három hónapban komolyan küzdöttem, hogy ne bomoljon meg az elmém, de erről már írtam. Lehet, még egyet kéne vállalnunk, hogy a két gyerek ne tűnjön már olyan nehéznek! (Höhö)

De most jön a durván nyálas rész! Mivel tudod, én nem szoktam hazudni, sőt inkább a rózsaszín ködös, szivárvány pónis megközelítéssel ellentétes oldalon szoktam állni, hidd el, nem túlzok most sem. Mondjuk képzeld el, hogy van egy párod, a szerelmed, gondolj arra mennyire szereted vagy mennyire szeretted amikor összejöttetek és még a kapcsolat elején voltatok és szorozd meg végtelennel. Ilyen intenzitású az érzelem a gyereked iránt, csak nem múlik el egy hét, egy hónap vagy egy év után, hanem mindig ilyen és tudod, hogy soha nem is fog elmúlni. És képzeld el, hogy nem kell aggódnod, hogy viszontszeret-e, nem kell ötpercenként csekkolnod a messengert, hogy írt-e, a barátnőiddel elemezgetni mikor mit mondott, és akkor ez alapján biztos lehetsz-e az érzéseiben, mert a gyereked feltétel nélkül imád és rajong érted. Persze a kamaszkorig, de odáig még nem jutottunk el, szóval akkor majd update-elek! :) De úgy értem, hogy a gyereked nem nézi, hogy ki vagy-e sminkelve, hogy trendi-e a telefonod, hogy rajtad van-e még az az öt kiló felesleg, hogy tiszta-e a lakásod, vagy hogy lediplomáztál-e. A gyereked száz százalékosan téged lát és téged szeret.

Azt kell mondjam se a gyereked iránt érzett szeretetet, se azt a szeretetet amit tőle kapsz, soha semmilyen más dologgal nem tudod az életben pótolni vagy helyettesíteni, semmi sem adja ugyanazt az élményt, annyira különleges.

Tovább megyek, szerintem nincs olyan, hogy valakinek nem való az anyaság, mert anyának nem lehet születni, anyává válni kell. És aki szeretne babát, az anyává tud válni, akármit csinált vagy gondolt is azelőtt, akármilyen lemondásokkal jár is a gyerekvállalás. Mert nem titok, hogy sokszor (nagyon sokszor) szívás és lemondásokkal jár. Szerintem épp elég posztban ecseteltem már ezt a részt. Mégis, ha előkerül ez a téma, mindig azt mondom, hogy a szülőséget nem érdemes kihagyni. Akármilyen ciki, csatlakoznom kell a turbószülők táborához, mert szerintem is lehet gyerek nélkül élni, csak nem érdemes. Lehet valaki gyerek nélkül maradéktalanul boldog, de ha valakinek már van gyereke, el sem tudja képzelni, hogyan élhetne nélküle/nélkülük. Mondom, van valami üvegfal a két létállapot között, tejüvegből, valami derengés van, de igazán egyik oldalról sem lehet átlátni a másikra.

Amúgy nem kedvencem Palya Bea, de volt egy tökéletesen betalált dalszövege, hogy a gyerek a nőnek a fejében fogan vagy valami ilyesmi. Szerintem érzi azt egy nő, hogy szeretne gyereket vagy sem. És ha ott már megfogant, akkor minden aggodalom csak megoldandó feladat, minden aggály csak megválaszolandó és megválaszolható kérdés lesz.

"Rágondol csak és már meg lesz,

Nem számít, hogy az ura mit tesz"

Íme, kinyilatkoztattam, szóval a méhetek járjon, ne a szátok! 

Diszkomfort zóna

Újra itthon, a jó meleg, otthonos metrózajban, az ismerős szmogfelhőben ülve próbálom felvenni a fonalat. Másfél hetet voltunk Nyalkeszon, Papa szétverte a házat én meg... Hát én meg csak csináltam a szokásos "semmit". Vittem egy csomó holmit, német könyvet, vályogos könyvet, pár regényt, laptopot tizenöt rész Terápiával meg Stranger Things-szel. Zenét, fülest, egy rakás ruhát. Ide megyünk, oda megyünk, míg Apuci dolgozik. Melós ruhát is tettem be, hogy amíg a gyerekek alszanak vagy mesét néznek, addig segítek vakolatot verni (#nemistudommitgondoltam).

Kicsit elszámoltam magam, hadd ne mondjam mennyit tanultam, olvastam, filmeztem, nem beszélve arról, hogy a kőműves kalapács addig volt a kezemben, míg a boltban levettem a polcról és a kasszához vittem :) Már az előirányozta a hetünk alakulását, hogy amikor szombat délben megjött a tüzifa, vágtam a pofákat, hogy ezt a kis kupacot öt perc alatt elégetjük, aztán három órán át tartott, mire ketten betalicskáztük a hátsó épületbe. Nem baj, az idő legalább tavaszias volt, a fa meg egy picit drágább, mert szárazon vettük csak a fele volt vizes.

Falusi eb távolról szemléli az érthetetlen emberi viselkedést, miután a kert végébe rohant az ellopott gyújtósnak valóval.

Kvázi falusi gyárek, talpig Jégvarázsban.

Azt sem vettem figyelembe, hogy egy teljes napot elvesz, hogy a házban elszórva található, még menteni kívánt bútorzatot becipeljem és elrendezzem a leendő nappalinkban (jelenleg: a Bázis), és kialakítsak egy egyhetes tartózkodásra (viszonylag) alkalmas, élhető placcot. Azért be kell valljam, nem volt túl nehéz dolgom, mert a Bázis majdnem akkora, hogy nagyjából elfér benne a mostani albérletünk (#hogyfogjákkifűtteni).

Btw a fűtés sem annyi, hogy feljebb tekerem a termosztátot, hanem Ember begyújt a cserépkályhába, ami egyébként sajnos bűnronda, de imádom. Úgyhogy még mindig azon vacillálunk, hogy mi legyen a nappaliban végül, kemence vagy kályha, és mivel szerelmes vagyok a mostaniba (hidd el, bármilyen csúnya, ha bejönnél a mínusz két fokból és hozzábújnál a forró cseréphez, te is menthetetlenül belezúgnál), felvetettem, hogy hagyjuk az egészet a francba és tartsuk meg a két szocreál szörnyeteget, de Papa megvétózta, mert ettől úgy érezné magát, mintha non-stop Tóthmamáéknál lenne karácsony másnapján bejglit rágcsálva, ami önmagában nem akkora tragédia, csak hát a saját nappalidban talán valami más hangulatot ragadnál meg.

Szóval régóta túrom a csinternetet egy valamire való fatüzeléses darab után kutatva, mert bevallom, valahogy nem tudom elképzelni a hagyományos búbost az otthonomban (tudom, egy köcsög vagyok, és minek költöztem falura, ha szerintem a kemence túl parasztos), mindegy is, hosszas keresés után végre belefutottam egy csodaszép cserépkályhába, amire nem csak egy "hát végül is oké" volt a reakcióm, hanem a szívem dobbant, "ez igen" felkiáltással nyomtam rá, hogy felkeresem a honlapot, ami feltöltötte a képet, és aztán koppantam, mert az álomkályha bizony a füzéri várban van. Lehet, hogy csak ez az egy problémám van az életben, hogy úrinőnek teremtett a jó Isten!

Ez az a csoda egyébként! Ugye? Ha valaki ismer olyan mestert (vagy kísértetet), aki ilyet készít nekem, ne habozzon elküldeni a számát (vagy végső nyughelyének címét)!

De hogy tovább bonyolítsuk az életünket, ebből sem lesz elég a sima verzió, hanem olyan kéne, ami vizteres vagy hőcserélős, de lehet hogy ez a kettő ugyanazt jelenti, még párszáz internet előtt töltött óra, és biztos rájövök, ahogy egyszerű asszony létemre a tökéletes mészhabarcs receptet is hamarosan álmomból felkeltve is tudni fogom (remélem).

A legjobb lenne, ha olyan lenne, ami mindjárt meleg vizet is tud varázsolni, persze hosszú távban gondolkodva is előnyös lenne, meg ezen a héten is jó lett volna, ha nem az egy főzőlapos rezsón kellett volna négyünknek vizet forralni a babakádban fürdéshez...

Az a gyanúm amúgy, hogy míg másoknak a komfort zóna elhagyása okoz fejtörést, nálunk ebben is épp a fordítottja a helyzet, nekünk a diszkomfort zónánkat kellene megpróbálni elhagyni végre. Mert valahogy mindig úgy alakul, hogy nem fulladnak kanapén elalvásba csendes tél esti filmnézések, hanem napról napra, hétről hétre, évről évre állandóan olyan helyzetekben találjuk magunkat, amik igénylik az ősember agyunkból előhívott tudományokat, ld. tűzrakás, hidegben nem megfagyás, kényelmetlen helyen aludni tudás satöbbi. És az a perverz az egészben, hogy mintha így éreznénk jól magunkat.  Egyrészt baromi szerencsések vagyunk Papával, hogy ebben épp hasonlítunk és közösen lehetünk ennyire hülyék, mondjuk a gyerekeket kicsit sajnáljuk néha, de mivel egyelőre nincs összehasonlítási alapjuk, ezért még azt hiszik, ilyen egy normális család. Másrészt kezdünk aggódni, hogy mi lesz, ha egyszer elkészül a ház, beleköltözünk és ott fogunk üldögélni a szép mázascserepes kályha tüzénél, a komfort zóna közepén és nem lesz hová menekülni. Lehet, akkor majd elkezdünk Alaszkában aranyat ásni vagy tartunk tehenet, nem tudom, végül is elég a mának a maga baja.

Attól egyelőre úgysem kell tartani, hogy sittysutty elkészül a ház, Papa szorgalmának köszönhetően most még egyre rosszabbul néz ki minden, mivel még csak a szétverésnél tartunk. Olyan a kertünk, mint egy jóképű devecseri szinesfémkereskedő portája, de a hozzáértő barátok azt mondják, lesz ez még rondább is. Ezt szeretem bennük, mindig lehet rájuk számítani! :)

Ez itt a hálószobánk. Már most látszik, milyen pihentető itt az alvás.

Kilátás a hálóból. Ugye festői?

Vendégszobánk nyitva áll a család és barátok számára, a különálló fürdő-részen a fagyiszínű burkolat teszi egyedülállóvá a mosakodás élményét - mutatja A Mester.

Meg van segítségünk is szerencsére:

Egy poszt, amit szombat reggel kezdtem írni, és azóta is tart

Pont mint az életünk, egy soha véget nem érő börleszk, egy örökké tartó (rövid) átmeneti állapot. Azzal kezdődött, hogy csak a szombat délelőttünk egy rövid momentumát próbáltam leírni, de annyira sűrűn váltották egymást az "anya, ezt kérek", "anya, azt kérek" meg a "de így" meg "de úgy" kezdetű mondatok, hogy valahogy nem jutottam a saját gondolataim végére.

Szóval leírnám én, hogy milyen volt nálunk ez a szombat délelőtt, ami igazából nem is csak egy szokásos szombat délelőtt, hanem ha tetszőleges időpontban bekukkantanál az ablakunkon, valószínűleg bármikor ugyanez a látvány fogadna. Eleve nehéz úgy összeszedni a gondolataimat, ha január közepén még mindig a Shrekből az angyal üvölt a háttérben. Medi kissé benne ragadt a karácsonyi hangulatban. Már a fa leszedésénél sejtettem, hogy lesznek itt még problémák, mikor könnyes szemmel vágta a fejemhez, hogy tönkretettem az egész karácsonyt! Na, a hétvégén leesett a hó, és ő vidáman konstatálta, hogy szuper, akkor megint karácsony van, de jó! (Vajon hol rontottuk el?)

Elkezdtem azért írni a naplómba egy vázlatot, mert az egyetlen működő számítógépünkön non-stop megy a dizni vagy a pixar, majd a meseszünetben begépelem, gondoltam. Sok választásunk nincs, Medi rákattant a varázsdobozra. (Hol rontottuk el?) Azt is a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy miért van jelentősége a korhatár-besorolásnak. Nemrég kissé elegem lett már az állandó mesenézésből. De a kölykök mindig ébren vannak, amikor mi is - következésképpen nincs olyan időpont, amikor felnőtt tartalmakat lehetne nézni, és ez alatt nem pornót értek, hanem maximum egy bugyuta sit com húsz perces részét. Gondoltam - ó, én könnyelmű, ostoba asszony - leszarom, ha még egy éneklő hercegnőt meg kell néznem, tuti becsavarodok, úgyhogy márpedig most beteszek valami szolid filmet, amiben nem beszélő állatok a mellékszereplők. Meg is lett a böjtje, nanáhogy! Nos, abban biztos lehetsz, hogy ha a filmben véletlenül elhangzik egy "szex", akkor a két szobával arrébb játszó hároméves tuti hogy 1. meghallja, 2. megjegyzi, 3. két hétig a legváratlanabb pillanatokban rukkol elő az újonnan tanult szóval!

De térjünk vissza a szombatra. Az éjszakánk? Csak a szokásos, két órát aludtam az egyik oldalamra állítva, kettőt a másikra, a többi időben szoptattam vagy álmatlanul vergődtem vagy idiótaságokat álmodtam, például hogy csöves vagyok a nővéremmel és a lányommal együtt, és a vizes, saras utcán próbálom minél több testrészemet betakarni az átnedvesedett takaróval. Pihentető nem?
Ezután hétkor megváltás, hogy végre fel lehet kelni és kezdődik a nap. Ez a szombat különösen szívmelengetően indult, mert Medi első kérdése az volt, hogy hol az előző nap sütött kalács. Yes! Végre valamiben rám hasonlít, talán őt is ugyanúgy áthatja a kelttészta iránti rajongás, mint engem! Vagy csak éhes - szólt a belső hang, cinizmusával összetörve minden megmaradt illúzióm a témában...

És kb. eddig jutottam a vázlatírással, mert közben megjött Papa a kutyasétáltatásból, akinek a gatyáját azonnal telibeöntötte Medi tejjel és egy másodperc alatt elszabadult a pokol. Papa őrjöngve távozott a fürdőbe, én magamban konstatáltam, hogy áh, ez az a gatya, amit előző este vettem le a szárítóról és tettem a szekrényébe, Medi meg zokogott, hogy félelmetes, amikor mérges az apuci. Ezt szó szerint így vágta a képünkbe. (Vajon hol rontottuk el?) Elképeszt, hogy miket tud mondani és milyen komolysággal. (Most azt hagyjuk, hogy a "Mióta?" kérdésre csípőből válaszol, hogy "Mióta apád pilóta!" - tudom, ezt sem a szomszédban hallotta...)

És itt el is érkeztünk a szülőség egyik nagy kihívásához, hogy az embernek gyakorlatilag 0-24-ben kontrollálnia kell(ene) önmagát, ami nem nehéz, hanem egyenesen lehetetlen! Ha nyugodt és kiegyensúlyozott gyereket szeretnél, nincs más dolgod, mint nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak lenni. Aha, próbáld meg, mikor hónapok óta nem aludtál többet egy szuszra, mint két óra, amikor hónapok óta soha(!), semelyik nap(!) nincs több magadra, mint fél óra, de a legtöbb napon annyi sem, mikor a kívánságok és nyafogások sora végtelen, mikor a gyerek hangulata a tébolyult öröm és a mérhetetlen szenvedés között ingázik tízpercenként, mondanom se kell, hogy mindkét véglet teljesen indokolatlan általában. (Tényleg, vajon hol rontottuk el?)
Például a kedvencem, amikor Medi nem tudja eldönteni, hogy reggel hideg vagy meleg kakaót szeretne. Ez egy klasszikus. Aztán végre eldönti, én készséggel leszállítom a cuccot, de nem tudja eldönteni, hogy hol igya meg, az asztalnál, az ágyban vagy a kispadon. Az ágyban nem, mondom, mert ki fogod lötyögetni. Már csak kettő közül kell választani, de a döntés oly nehéz! Három-négy perc után megunom, leteszem a kisasztalra a kakaót, hogy majd ha eldöntötte, akkor igyon, erre éktelen bőgésbe kezd, mert az úgy nem jó, hogy letettem a kakaót. Meggyőzhetetlen, hogy ezt a csorbát még kijavíthatjuk... (Hol, Istenem, vajon hol?) Végre csillapodik a sírás, odajön, felveszi a kakaót az asztalról, de nem iszik ám (ó, nem), hanem átjnyújtja a kakaót, nekem pedig vissza kell adnom rögtön, mert az csak úgy jó, ha a kezébe adom a poharat. Én, személyesen, asztalról felvéve neki nem jó.

Hát ilyen meccseink vannak, szép ez a három éves kor, legalább is nem unalmas (nagyon). Észrevettem viszont, hogy már olyan dolgokon is élből ki tudok akadni, ami korábban abszolúte nem zavart. Hol érdekelt engem azelőtt egy kis padlóra ömlött ez-az, holmi ragacsos mézestejfolt, ugyan, bagatell. Az utóbbi hónapokban azonban valami elpattanhatott bennem, mert már egy rosszul hangzó "add ide" is végtelenül ki tud borítani. Egyfelől természetes, gondolom túl sok az elfojtott düh bennem. Furán hangzik? Anya nem lehet dühös? Talán pont az a baj, hogy sokáig én is így gondoltam. Vegyünk egy egyszerű példát: ha egy felnőttel élsz együtt, és például reggel kilencre oda kell érnetek valahová, akkor ha ez a személy az amúgy is megkésett indulás időpontjában az ajtóból rohan vissza, mert kakilnia kell, akkor az a minimum, hogy dühösen forgatod a szemed, de inkább otthagyod, és lehet, hogy még jól le is cseszed. A gyerekeddel ezeket nyilván nem teheted meg, mert idegroncs lesz legkésőbb kamaszkorára, azt meg ugye ki akarja? Szóval fújsz egyet, elszámolsz tízig vagy bármi, de nem a gyereken töltöd ki a késés miatti frusztrációt. Türelmes maradsz, lehetőleg mindig. És ilyen szituból van egy nap vagy ezer. Tehát napi szinten rengetegszer számolsz tízig ahelyett, hogy kiadnád a mérged. Az rengeteg elfojtás ám 5-6 hónap alatt. Három és fél év alatt meg pláne!

A gond az, hogy itt elakadtam, mert továbbra sem tudok jobb módszert a feszültség levezetésre, de azt sem akarom, hogy indokolatlanul horkanjak fel semmiségeken, amiket el is engedhetnék. Meg azt sem, hogy egyszer vulkánként törjön ki belőlem a feszkó és forró lávaként söpörje el a gyerekem maradék belém vetett hitét.

Szóval mondjatok valamit, mit lehet ilyenkor tenni? Anyukatársak, apukatársak és egyéb egyszerű halandó és esendő barátaim, írjátok meg, kinek milyen világmegváltó, stresszkezelő rutinja van, mert ez a stresszes agy már csak tűzoltásra képes, miközben valódi megoldásokra lenne szükség!

Vagy ha csak hasonló kérdések és szituációk gyötörnek, azt is szívesen olvasom, mert nincs nagyobb gyógyír, mint mikor rájössz, hogy más is hasonló szarban van, mint te :D

Köszönöm :)

Ez bizony nem karácsonyi hangoló

Közeleg a karácsony, pattanásig feszülnek az idegek, anya egyre gyakrabban türelmetlen. Mindig csak a munka, semmi móka. Nem segít Lenke fogzása sem, vagy hogy a vasárnapi Mikulás-ünnepségre nem biohazard védőruhában mentünk, így most az alváshoz Medi sípoló orra adja az alaphangot, mellettem zakatol Lencsi és Papával felváltva trombitálunk bele a holdvilágos, metrózajos éjszakába. Mellesleg tegnap félórás kiselőadást tartottam Medinek arról, hogy micsoda dolog az orvosi rendelőbe érkezés előtt egy perccel bepisilni, hiszen ott van wc, igazán kibírhatta volna. Teljesen belelovaltam magam, hiába mondta szegény gyerek, hogy csak ráesett az eső a nadrágjára. Haha, mondom magamban, két napja nem esett se eső, se hó, de örvendek, hogy már füllenteni is megtanult, ha nem is tökéletesen. Aztán levettem a hátáról a táskáját, amiből kis patakként csordogált a reggelihez csomagolt tea. A megvilágosodást sűrű bocsánatkérés követte, de ettől még a reggelünk alaposan el lett cseszve (magyarán mondva, teccikérteni).

És minél jobban közeleg az ünnep, annál kevesebb kedvem van bevásárlóközpontokban és szupermarketekben tölteni az időt. 30 perc a Lugner cityben elő tudja hozni belőlem a vadállatot, de minimum a Grincset.

Még szerencse, hogy a család nagy részével idénre ajándékmentes karácsonyt fixáltam, illetve mivel teli vagyunk csecsemőkkel és háromévesekkel, szorítkozzunk inkább az ő ünneplésükre. Így az ünnep stresszmentesebb, pénztárcakímélőbb és még zero waste-es is. Három legyet egy csapásra.

By the way, bár megvolt az első családi összezördülésünk a témában Papával, még tart nálam a hulladékmentességi kísérlet, csak közvetíteni nem tudok, mert a fogzás miatt Lenke 0-24-es jelenlétet követel magának. (Ezt a négy bekezdést konkrétan három napja írom.) Egy hónapja próbálkozom ezzel a zero waste dologgal, mostanra egészen beleszoktam néhány dologba, de van, ami újra és újra kihívásokkal állít szembe.

Ahogy Mészi is írta egy kommentjében, a szatyroktól nehezebb megszabadulni, mint gondolnánk. Valahogy mindig bekúsznak így vagy úgy a háztartásba. Tudom, minden igaz magyarnak van otthon legalább egy szatyrokkal teli szatyra, és persze lehet arra törekedni, hogy már csak a legvégső esetben kerüljenek a zacsik a kukába. Nálunk általában utolsó újtukon kutyakakizacsiként végzik, bár Guszti nagyon is környezettudatos eb, mindig mélyen bekúszik a bokrok alá elvégezni a dolgát, hogy még véletlenül se lehessen ránk azt mondani, hogy direkt nem szedtük össze a produktumot. Különben rizikós ez itt, 50 €-ra büntetnek a flaszteren felejtett kutyagumiért.

A kezdeti sikerek amúgy elég látványosak voltak, hamar átfogalmazódott bennem, hogy mit is jelent a szelektív hulladékgyűjtés, magam is meglepődtem, mi mindent dobáltam a sima kukába, teljesen értelmetlenül. Most már következetesen minden tisztítható műanyag a szelektívbe megy, a legkisebb papírfecni is a papírgyűjtőbe.

Nálunk rengeteg tej fogy (napi 1-2 liter, tudom, szegény bocik), itt Bécsben a dobozokat külön gyűjtik, erre rendszeresített ökoboxban kell a kapuba letenni és havi kétszer viszik el újrahasznosításra.
Tudom, a legszebb az lenne, ha a kistermelős üveges tejet venném meg, de mivel majd' háromszor annyiba kerül, ez nálunk ekkora mennyiségben nem alternatíva. A tejtermékekre amúgy is elég kényesek a sógorok, (elvileg) szinte mind helyi, ellenőrzött biogazdaságból származik, reményeim szerint boldog, hegyoldalon legelésző egyedektől.

A másik megvilágosodásom az volt, hogy a szemetünk másik egyharmada komposztálható biohulladék - zöldségek héja, tea, kávézacc stb. Itt a város közepén ugyan nehéz lenne komposzthalmot kialakítanom, de szerencsére a városatyák erre is gondoltak, minden park közelében és egyes szelektív szigeteknél van "Biotonne", ahol a komposztálható hulladék elhelyezhető. És ezzel a néhány nagyon egyszerű lépéssel gyakorlatilag már meg is szabadultunk a szemét 2/3-ától. A képlet persze nem ilyen egyszerű, az igazi hardcore hulladékmentesség még csak itt kezdődik.

Mint előzőleg már írtam, az alapvetés ugyanis az, hogy a legegyszerűbb úgy elérni a hulladékmentességet, ha az ember eleve meg sem veszi az olyan terméket, ami csomagolással jár. Ez mint kiderült az egy hónap alatt, sokszor a mission impossible határát feszegeti, és nem azért, mert nincs alternatíva, hanem mert a hétköznapi emberek - dolgozó anyukák, apukák, és egyéb gyermektelen, ámde dolgos egyedek - számára nem biztos, hogy lehetőség van naponta 3-4 különböző beszerzési forrásból vásárolni. Mert ha szigorú akarok lenni, akkor ha az egyik helyen nincs valamiből csomagolásmentes, akkor addig megyek, amíg meg nem kapom. Ha végtelen időnk (és pénzünk) lenne, ez Bécsben még kivitelezhető is, hiszen egy közel kétmilliós fővárosban bőven van választási lehetőség. Csakhogy nem véletlenül terjedtek el a kisboltok helyett a szupermarketek és a mamut méretű bevásárlóközpontok. Hanem mert az emberek szeretik rövidre zárni a vásárlást, mindent egy helyen és minél olcsóbban beszerezni. És amíg ez rendszerszinten nincs megoldva, addig maradunk magányos harcosok, gerillamódszerekkel.


Így most mivel gyesen vagyok, megengedhetem magamnak, hogy a reggeli ovi kör után a zöldséget és húst a piacon, a tejtermékeket a greißlernél vegyem, a kenyeret lehetőség szerint magam süssem. De őszintén megmondva, ötletem sincs mit csinálnék, ha ezt munka mellett kellene bonyolítanom. Húzósabb napokon én is muszáj vagyok kompromisszumokat kötni, ha már semmi erőm elzarándokolni egy-egy helyre, ahol tutira tudok csomagolásmentesen vásárolni, akkor igyekszem legalább olyat venni, ami újrahasznosítható, vagy abból készült. Szerencsére vannak nagyon erős termékek, és bizonyos üzletláncok végre észrevették a környezettudatosságban rejlő piaci potenciált. Win-win.

Ami a képen látható: a celofán 90 %-ban megújuló anyagokból készült, és komposztálható, a papír fenntartható erdőgazdaságból származik és újrahasznosítható. Ez így korrekt kompromisszum, remélhetőleg igaz is.



Ezen felül még kísérletezünk a mosható pelusozással is, amit most sajnos átmenetileg felfüggesztettünk Lenke fogzás miatti hasmenése miatt, de remélem hamarosan újra ringbe szállunk, mert sokkal egyszerűbb mint elsőre gondoltam és nagyon sokat számít a használata. Főleg itthon használjuk, annyira még nem vagyok menő, hogy utazásnál, városban jövés-menésnél, valamint éjszaka is bevessem, de így is napi 2-3 pelust kiváltunk vele, heti szinten legalább tizet. Az egy ilyen kupac:
Talán nem tűnik soknak, de ha csak mindenki ennyit megtenne, talán kissé elodázhatnánk az apokalipszist. Mert Papa mindig ezzel szekál, hogy ez csepp a tengerben, és egyébként tök igaza van. Mégis örülök, ha legalább heti egy-két kilóval kevesebbet "termelek" olyan hulladékokból, amiknek a lebontásához 4-500 év szükséges. Ha sokáig élek, majd magaménak tudhatok egy focipályányi tiszta részt a Földgolyóból :)

Én úgy látom, hogy egyre többen állnak a kezdeményezés mögé, ki így, ki úgy. Mióta elkezdtem, a facebook észrevette a változást a napi klikkeléseimben, úgyhogy lépten nyomon ezekkel a tartalmakkal bombáz, és a temérdek információ elolvasása után mondhatom, hogy ez még közel sincs az igazi hardcore zero waste életmódhoz. Elképesztő, hogy milyen kreatív tud lenni az ember, ha valamiben hisz, és meglepődtem, hogy ilyen sok ember küzd egymást segítve a hulladékmentességért. A legjobban örülök, hogy az ismerőseim közül is azonnal kikerültek az egyivásúak :)

http://www.zerowasteaustria.at/verpackungsfrei-einkaufen-in-wien.html

https://www.facebook.com/groups/komposztolok/

https://www.facebook.com/groups/zerohulladek/?ref=br_rs

http://www.holofon.hu/start/lang/hu-HU

Drágám, a kölykök rád ütöttek!

Amikor Lenkével voltam terhes, az egyik ultrahangra Medi is elkísért. Az orvosom és az asszisztense egymástól függetlenül jegyezték meg egymás után, hogy nagyon helyes lehet a férjem, ha ilyen gyönyörű ez a gyerek. Na most miután túltettem magam az első sokkon - hogy WTF én talán nem vagyok nektek elég szép?!! - rájöttem, hogy talán csak arra akartak célozni, hogy a gyerekem rám szemmel láthatólag kevésbé hasonlít, akkor következésképp csakis az apjára üthetett. Igaz ami igaz Medi eléggé apukája forma, és mióta Lenke megszületett, már duplán záporoznak rám a "jaaaaaj titta apukája ez a gyárek!" észrevételek.

Apuci még Manó-korában

Na most az még viszonylag könnyebben feldolgozható, hogy elsőszülöttem külsőre nem hasonlít rám (vagyis inkább hasonlít az apukájára). Az viszont múlt héten derült ki, hogy mennyire mellbevágó is tud lenni, ha a személyiségében is egy másik embert tükröz inkább. Finoman fogalmazva, ezt a kört is Papa nyerte...

De ne szaladjunk ennyire előre! Ugye említettem, hogy Medit babakorától kezdve frusztráljuk a balett karrier lehetőségével? Úgy tűnik, sikerült termékeny talajba szórni a magot, mert mióta egyszer bekapcsoltuk neki a Hattyúk tavát azóta minimum két naponta előkerül a tütü és mi két lehetőség közül választhatunk; vagy az unalomig hallgatott Kirov balett verziót nézzük, vagy a Barbie verziót a Matteltől, amitől kb két perc után kell az embernek szivárványt hánynia. Kárpótlásul Medi elég cuki, ahogy a táncosokat utánozza és föl-le ugrál az arcán átszellemült kifejezéssel.

Úgyhogy mint okleveles turbóanya, egy hirtelen jött ötlettől vezérelve fel is ajánlottam, hogy elmehetünk tánciskolába, ha szeretne. Felcsillant a szeme, és majd egy hónapig nyaggatott, mire végül beadtam a derekam, hogy megvalósítsuk a saját ötletem. Három év alatt ugyanis volt alkalmam már megismerkedni lányom apai ágról örökölt, fel-felsejlő félénkségével, ami apja szerint csak szimpla gátlásosság, az én olvasatomban viszont már a durva szociális fóbia határait súrolja. Kezdetektől ilyen, kis mimóza lelkű - rosszabb napokon attól is sirva tud fakadni, ha valaki rámosolyog a metrón... A játszón is inkább egyedül játszik, idegen gyerekek elől elszalad, a bölcsibe menést meg az első naptól fogva szabotálja. Én meg csak néztem, néztem és gondolkoztam; kire ütött ez a gyerek? Aztán Papa felvilágosított, hogy ez bizony ő, mintha csak magát látná, ahogy fogadkozik, nem megy oviba, otthon marad a Szirtes mamával!

"A világ legszomorúbb óvodása" c. sorozatunk. Medi nem szeret szerepelni sem, épp mint az apukája... :)

De sutba dobva saját lányommal szembeni előítéleteimet, múlt héten mégis csak elmentünk egy próbaórára egy közeli tánciskolába. Medi már reggel elkezdte mondogatni, hogy ne menjünk, pedig előtte tényleg egy hónapig nyúzott, hogy mikor megyünk már. A terembe lépve kedves fiatal tanárnéni fogadott minket, és szép sorban érkeztek a kislányok. Medi arcán meg egyre többször vonaglott át a kétségbeesés, főleg hogy a kislányok tütüben voltak, az ő hülye anyja meg rövidnadrágot csomagolt. Az óra elkezdődött, de nélküle, mert ő csak egy oszlop mögül leskelődött a többiekre egész idő alatt. A tanárnéni igyekezett őt bevonni néha, de Medi mindahányszor riadtan szaladt fel hozzám az öltözőbe. Ahogy telt az idő, éreztem, hogy egyre inkább elönti az agyamat az ideg, és a sokadik ilyen akciónál kitört a bennem fortyogó vulkán. Felöltöztettem és köszönés nélkül eloldalogtunk. Fuldokoltam a dühtől és igyekeztem ezt nem Medire hárítani, de annyira ideges voltam, hogy sajnos összevesztem vele, pedig közben végig tudatában voltam, mennyire hülyeség, amit csinálok, és ez a lehető legrosszabb reakció. Bevallom, borzalmasan viselkedtem. Mintha nem is én lennék a szülő, és ő a gyerek, hanem fordítva. Dacosan meneteltem hazafelé, ő meg igazi okos nagylányként vágta közbe a máskor tőlem hallott szavakat; "már lehiggadtam, anya, béküljünk ki!" Pedig nem is neki kellett lehiggadnia.

Később bocsánatot kértem tőle, de nagyon nem hagyott nyugodni a dolog. Miért kaptam föl a vizet ennyire? Mi az, ami ennyire megbénított? Talán hogy feltételeztem, a gyerekem a saját személyiségem lekopizva, könnyű lesz majd vele megértetnem magam, hiszem mellettem nő fel, én tanítom majd meg az élet nagy dolgaira. Biztos olyan is lesz majd mint én, és ha problémákkal küzd, bölcsen megosztom vele a saját küzdelmeim tapasztalatát. Mintha elfelejtettem volna, hogy ez csak 50 százalékban igaz, mert ott van az a része, amit az apjától kapott. Az apjától, aki bár a férjem, mégis egy másik ember, saját történettel, saját küzdelmekkel, csatákkal, amiket élete nagyobbik felében nélkülem vívott meg - ha azt vesszük, voltaképpen idegen. És most a gyerekem kétségbeesett szeméből ez az idegen nézett rám, én pedig vitatkoztam vele, hogy miért ilyen, mert a legkevésbé sem értettem.

Szerencsére nemcsak introvertáltságot örökölt apai ágról, hanem hogy könnyen meg tud bocsátani, így bennem talán mélyebb nyomokat hagyott az eset, mint benne. Azért pár napig még emlegette, hogy mérges voltam és hogy "én is haragszottam rád, anya". Ezek után már csak azt kellett kitalálnom, hogy vajon erőltessem-e tovább a táncolást, vagy ne. Nem akartam olyan anyuka lenni, aki erőszakkal cipeli a gyerekét különórákra, hogy az megvalósítsa a család nagy reményeit, de azt sem akartam, hogy a félelme gátolja olyasmiben, amit egyébként szívesen csinálna. Szerencsére ez is megoldódott majdnem magától, sokat beszélgettünk róla, hogy ő mit szeretne és úgy tűnik az, hogy beszélhetett a félelméről (még ha csak a saját, gyermeki módján is), segített abban, hogy oldódjon egy kicsit. Akárhogy is, a héten már lement a többiek közé egy picit ugrabugrálni, és anya se felejtette otthon a tütüt! :)

zero waste - avagy anya zöldségeket beszél

Ugyan Papa lemondó szemforgatással reagált, mikor közöltem vele, hogy a hónapok óta gyűjtögetett zsírokat bizony csak a testemen keresztül fogja avarégetéshez gyújtósnak használni - az asszony má' megin' unatkozik - nem adom fel a dolgot, főleg mert még csak most kezdek igazán belejönni. Én aláírom, hogy amíg napi 10 órát elvett az életemből a munkahely, addig teljesen elhanyagoltam a témát, de még ha életem párja (kertem virága) szerint ez csak egy újabb asszonyi hóbort is, én teljesen belelkesültem, hogy végre van egy új fancy őrület, amihez teljes mellszélességgel oda tudok állni, anélkül, hogy azt érezném, csak a like-okért kurvulok az instán.

Nem is annyira újkeletű, nem is annyira őrület - a zero waste, vagyis a hulladékmentes életmód kezdett érdekelni. Büszke vagyok, hogy anno nem álltam be se a kókuszzsír, se a nyírfacukor, se a paleo sorba, nem ültem fel a reformkonyha, majd a vegánvonatra, és nem lett divatból se glutén, se laktózérzékenységem, úgyhogy teljesen nyugodt szívvel megeszek ugyanúgy egy marhapörköltet nokedlivel, mint egy szelet fehérjekenyeret humusszal és nyers zöldségekkel.

Amivel viszont teljes mértékben azonosulni tudok, hogy együnk friss, gén- és vegyszermentes élelmiszert, vásároljunk termelőtől, csomagolásmentesen. És ezáltal "termeljünk" minél kevesebb szemetet! Azt gondolom, van egy csomó dolog, ami nem is igazán jelent plusz energiaráfordítást, sem pénzbenit, inkább csak a rossz szokásaink rabjai vagyunk. Én most azzal kísérletezek, hogy hogyan lehet ezeket a rossz szokásokat felcserélni olyanokra, amik kevésbé megterhelőek a környezetünknek.

Nem tegnap találtam ki a dolgot, igazából mindig is zöld szemléletű voltam, de most látom csak, hogy amiről eddig azt gondoltam, micsoda környezetvédelmi magasságok (pl hulladék szelektálása), az igazából csak a jéghegy csúcsa. Mióta elkezdtem kutatni a neten, meg önállóan alternatívákat keresni, rájöttem, hogy ebből az aspektusból szinte mindent rosszul csinálok, és mennyi mindenen kellene változtatnom.

Vannak egyszerű lépések, amiken könnyedén túljutottam, például hogy mindig viszek magammal egy picire zsugorítható hurcatáskát, hogy vásárláskor ne kelljen műanyag zacskót vennem. Na ez az említett jéghegy csúcsa. Sajnos olyan, mintha a szupermarketek épp a környezettudatos életmód ellen dolgoznának, mert minden duplán, triplán van csomagolva, 99 %-ban műanyagba. Persze gondolom nem sok választásuk van, mert valószínűleg törvényileg így van szabályozva, mindenféle élelmiszerbiztonsági, higiéniai szabályokra hivatkozva. Közben egy átlagos bevásárlás alatt annyi szemetet hordunk haza, hogy egy 35 literes kuka simán megtelik vele.

Főleg ez kezdte szúrni a szemem pár hete, amikor Lenke már nem sírt 0-24-ben, hogy napi szinten megtelik mindkét szemetesünk, az egyik mondjuk főleg a pelenkákkal, de ennek orvoslására végre előszedtem a mosható pelusozós ambíciómat a lelekem sötét bugyraiból, ahová gyorsan eltemettem még Medi születésekor. Pénteken megyek mosható pelust venni, remélem nem győz a lustaság és bírni fogom idegekkel, de úgy vagyok vele, ha napi pár eldobható pelenkát megspórolok így, már mindenki nyert.

A zero waste-nek rengeteg ága van, nálam az aktuális kihívás a hulladékmentes bevásárlás, ami jóval szerteágazóbb probléma, mint az ember elsőre gondolná. A dolog egyszerűis, meg nem is. Nincs más hátra, mint olyan dolgokat venni, amik nincsenek becsomagolva, ugye? Zöldségek, gyümölcsök vásárlása a legegyszerűbb, bár sajnos már ezeket is sokszor előre fóliázzák, illetve mindent matricázni kell, ami nem mindig kivitelezhető. Kenyérféléket papírtasiba teszik, ez félig ok, még nem próbáltam, de ki fogom próbálni, hogy a hoferben megengedik-e, hogy saját vászontasakba rakjam. Amúgy a kenyeres pult tipikus példája a rejtett csapdáknak, pl csak kesztyűvel vagy fogóval lehet kiszedni a pékárut, sajnos az emberek többsége inkább választja a műanyag kesztyűt, amit ugyan hártyavékony, de azonnal a szemétbe kerül, és a napi több ezer vásárló után bizony nem kevés felesleges szemét keletkezik. A másik, amit én is csináltam eddig, és ahogy látom nagyjából mindenki, hogy minden különböző pékárut külön zacsiba teszünk, pedig nem veszik össze a zsemle a kiflivel. Ugye milyen hülyeség?

És e két élelmiszercsoporton kívül gyakorlatilag minden csomagolva van egy átlagos boltban/szupermarketben. Jobb esetben papírba, rosszabb esetben (és gyakrabban) műanyagba, fóliákba. Most, hogy tudatosabban vásárlok, sajnos mindenütt falakba ütközöm és lépten-nyomon kompromisszumokat kell kötnöm. Vagy egy adott dologról teljesen le kell mondanom, inkább meg sem veszem. A piacon viszonylag sok dolgot tudok zacsi nélkül venni, bár ott is mindig külön szólni kell, hogy nem kérek szatyrot. Tegnap mint turbózöld biomami a szokásos 50 centes tejszín helyett nagy levegőt vettem és kosárba tettem a háromszor (!) annyiba kerülő verziót, ami beltartalmilag ugyan jobb, mint a másik, a csomagolást tekintve viszont csalódnom kellett, mert a papír doboz belülről ugyanúgy műanyag volt :(

Bécsről és összességében Ausztriáról szerencsére elmondható, hogy eléggé odafigyelnek a fenntartható fejlődésre és előnyben részesítik a biogazdálkodást, ennek ellenére egész Bécsben egyelőre három olyan üzletet találtam, ami kifejezetten csomagolásmentes élelmiszerek árusításával foglalkozik. Ma voltam az elsőt megnézni, ami a legközelebb van, és sajnos beigazolódott a gyanúm; egy kb 10 négyzetméteres helyiségben volt pár dolog, baromi drágán. Érdekességnek jó, de sajnos valódi alternatívát nem nyújt. Ami a legnagyobb fejtörést jelentett itt a városban, az a tejtermékek beszerzése, pár alapdolgot találtam a Greisslerben, tejet, tejfölt, tejszínt, joghurtot. Egy tejfölt választottam kíváncsiságból, kis befőttesüvegben adják, amit 40 cent betét fejében vehetsz meg és vissza is viheted legközelebb. Az íze, állaga fantasztikus, érezni, hogy igazi házi, viszont 2,2 € egy 2,5 dl-es üveg, egy mezei hoferes tejföl ehhez képest 55 cent. Nyilván nem ugyanaz a minőség, és ízélmény, de még így is elég drágának találom.

A tej literje szintén 2€ körül volt, duplája a sima boltinak. Lehet venni fűszereket, gabonaféléket, száraztésztát, kávét, cukrot, néhány zöldségfélét, sajtokat. Tényleg inkább különlegességeket, de napi szintű bevásárlásra sajna nem alkalmas a bolt. Mindegy, tovább kutatok, elvégre még csak kísérleti fázisban vagyunk :)

Szóval egyelőre még jóval tovább tart egy szimpla bevásárlás és sokkal több fejtörést okoz, mert persze végtelen pénzzel könnyebb lenne, de nyilván úgy kell megoldani anya úgy mániáját, hogy ne döntse romba a családi költségvetést, különben nem csak a szemét lesz egy laza kézmozdulattal kihajítva, hanem anya is :)

A szeméthalom még nem lett drasztikusan kisebb, de annyit már most észreveszek, hogy sokkal körültekintőbben szelektálok és sokkal átgondoltabban vásárlok, így kevesebb kaja is landol a szemétben. Ez nálunk eddig sajnos sokszor előfordult, főleg mert Papával mindketten impulzusvásárlók vagyunk, aztán nem győzzük elpusztítani, amit megvettünk. Na ennek is szeretnék most véget vetni.

Ja, azt még hozzáteszem, nem lesz ez itt környezetvédő blog, tudjátok, nem vagyok megmondóember, csak most ez foglalkoztat, és így sikerült a magam számára is egy kicsit összefoglalni a dolgokat és a zero waste-es céljaimat. Remélem nem csak egy fellángolás és lesz energiám és lehetőségem hosszú távon is tartani magam az elhatározásokhoz!