Drágám, a kölykök rád ütöttek!

Amikor Lenkével voltam terhes, az egyik ultrahangra Medi is elkísért. Az orvosom és az asszisztense egymástól függetlenül jegyezték meg egymás után, hogy nagyon helyes lehet a férjem, ha ilyen gyönyörű ez a gyerek. Na most miután túltettem magam az első sokkon - hogy WTF én talán nem vagyok nektek elég szép?!! - rájöttem, hogy talán csak arra akartak célozni, hogy a gyerekem rám szemmel láthatólag kevésbé hasonlít, akkor következésképp csakis az apjára üthetett. Igaz ami igaz Medi eléggé apukája forma, és mióta Lenke megszületett, már duplán záporoznak rám a "jaaaaaj titta apukája ez a gyárek!" észrevételek.

Apuci még Manó-korában

Na most az még viszonylag könnyebben feldolgozható, hogy elsőszülöttem külsőre nem hasonlít rám (vagyis inkább hasonlít az apukájára). Az viszont múlt héten derült ki, hogy mennyire mellbevágó is tud lenni, ha a személyiségében is egy másik embert tükröz inkább. Finoman fogalmazva, ezt a kört is Papa nyerte...

De ne szaladjunk ennyire előre! Ugye említettem, hogy Medit babakorától kezdve frusztráljuk a balett karrier lehetőségével? Úgy tűnik, sikerült termékeny talajba szórni a magot, mert mióta egyszer bekapcsoltuk neki a Hattyúk tavát azóta minimum két naponta előkerül a tütü és mi két lehetőség közül választhatunk; vagy az unalomig hallgatott Kirov balett verziót nézzük, vagy a Barbie verziót a Matteltől, amitől kb két perc után kell az embernek szivárványt hánynia. Kárpótlásul Medi elég cuki, ahogy a táncosokat utánozza és föl-le ugrál az arcán átszellemült kifejezéssel.

Úgyhogy mint okleveles turbóanya, egy hirtelen jött ötlettől vezérelve fel is ajánlottam, hogy elmehetünk tánciskolába, ha szeretne. Felcsillant a szeme, és majd egy hónapig nyaggatott, mire végül beadtam a derekam, hogy megvalósítsuk a saját ötletem. Három év alatt ugyanis volt alkalmam már megismerkedni lányom apai ágról örökölt, fel-felsejlő félénkségével, ami apja szerint csak szimpla gátlásosság, az én olvasatomban viszont már a durva szociális fóbia határait súrolja. Kezdetektől ilyen, kis mimóza lelkű - rosszabb napokon attól is sirva tud fakadni, ha valaki rámosolyog a metrón... A játszón is inkább egyedül játszik, idegen gyerekek elől elszalad, a bölcsibe menést meg az első naptól fogva szabotálja. Én meg csak néztem, néztem és gondolkoztam; kire ütött ez a gyerek? Aztán Papa felvilágosított, hogy ez bizony ő, mintha csak magát látná, ahogy fogadkozik, nem megy oviba, otthon marad a Szirtes mamával!

"A világ legszomorúbb óvodása" c. sorozatunk. Medi nem szeret szerepelni sem, épp mint az apukája... :)

De sutba dobva saját lányommal szembeni előítéleteimet, múlt héten mégis csak elmentünk egy próbaórára egy közeli tánciskolába. Medi már reggel elkezdte mondogatni, hogy ne menjünk, pedig előtte tényleg egy hónapig nyúzott, hogy mikor megyünk már. A terembe lépve kedves fiatal tanárnéni fogadott minket, és szép sorban érkeztek a kislányok. Medi arcán meg egyre többször vonaglott át a kétségbeesés, főleg hogy a kislányok tütüben voltak, az ő hülye anyja meg rövidnadrágot csomagolt. Az óra elkezdődött, de nélküle, mert ő csak egy oszlop mögül leskelődött a többiekre egész idő alatt. A tanárnéni igyekezett őt bevonni néha, de Medi mindahányszor riadtan szaladt fel hozzám az öltözőbe. Ahogy telt az idő, éreztem, hogy egyre inkább elönti az agyamat az ideg, és a sokadik ilyen akciónál kitört a bennem fortyogó vulkán. Felöltöztettem és köszönés nélkül eloldalogtunk. Fuldokoltam a dühtől és igyekeztem ezt nem Medire hárítani, de annyira ideges voltam, hogy sajnos összevesztem vele, pedig közben végig tudatában voltam, mennyire hülyeség, amit csinálok, és ez a lehető legrosszabb reakció. Bevallom, borzalmasan viselkedtem. Mintha nem is én lennék a szülő, és ő a gyerek, hanem fordítva. Dacosan meneteltem hazafelé, ő meg igazi okos nagylányként vágta közbe a máskor tőlem hallott szavakat; "már lehiggadtam, anya, béküljünk ki!" Pedig nem is neki kellett lehiggadnia.

Később bocsánatot kértem tőle, de nagyon nem hagyott nyugodni a dolog. Miért kaptam föl a vizet ennyire? Mi az, ami ennyire megbénított? Talán hogy feltételeztem, a gyerekem a saját személyiségem lekopizva, könnyű lesz majd vele megértetnem magam, hiszem mellettem nő fel, én tanítom majd meg az élet nagy dolgaira. Biztos olyan is lesz majd mint én, és ha problémákkal küzd, bölcsen megosztom vele a saját küzdelmeim tapasztalatát. Mintha elfelejtettem volna, hogy ez csak 50 százalékban igaz, mert ott van az a része, amit az apjától kapott. Az apjától, aki bár a férjem, mégis egy másik ember, saját történettel, saját küzdelmekkel, csatákkal, amiket élete nagyobbik felében nélkülem vívott meg - ha azt vesszük, voltaképpen idegen. És most a gyerekem kétségbeesett szeméből ez az idegen nézett rám, én pedig vitatkoztam vele, hogy miért ilyen, mert a legkevésbé sem értettem.

Szerencsére nemcsak introvertáltságot örökölt apai ágról, hanem hogy könnyen meg tud bocsátani, így bennem talán mélyebb nyomokat hagyott az eset, mint benne. Azért pár napig még emlegette, hogy mérges voltam és hogy "én is haragszottam rád, anya". Ezek után már csak azt kellett kitalálnom, hogy vajon erőltessem-e tovább a táncolást, vagy ne. Nem akartam olyan anyuka lenni, aki erőszakkal cipeli a gyerekét különórákra, hogy az megvalósítsa a család nagy reményeit, de azt sem akartam, hogy a félelme gátolja olyasmiben, amit egyébként szívesen csinálna. Szerencsére ez is megoldódott majdnem magától, sokat beszélgettünk róla, hogy ő mit szeretne és úgy tűnik az, hogy beszélhetett a félelméről (még ha csak a saját, gyermeki módján is), segített abban, hogy oldódjon egy kicsit. Akárhogy is, a héten már lement a többiek közé egy picit ugrabugrálni, és anya se felejtette otthon a tütüt! :)