az új mechanizmus
Nos erről van itt szó, hogy ilyen bizony a német nyelv. És nekem ezen a nyelven kell nap mint nap beszélnem. Megszoktam már, sőt meg is szerettem. Meg lehet szeretni.
A nyaralás előtt Papival ültünk az ágyon és magunkba roskadva mérlegeltük a lehetőségeket. Majdnem egy éve vagyunk itt - még mindig idegenként. Nem beszélni jól német, a munkánk ugródeszka, és nem ismerünk még mindig senkit a munkatársainkon kívül. Eljött az ideje, hogy átgondoljuk, hol is tartunk, vagy inkább hová. Mintha ördögi körben lennénk, nem tudunk munkahelyet váltani és feljebb lépni, mert nem tudunk még elég jól németül, de nem tudunk jobbak lenni a németben, mert a melónk túl megerőltető és estére semmi energiánk tanulni. Akkor mit csináljunk? Én például sírtam, jobbat nem tudtam kitalálni. Ki kellett mondanunk, ami már hónapok óta a levegőben volt, hogy a "súlyos kapcsolati mínusz" szétzilálja a hétköznapjainkat, semmivé porlasztja a kint elért sikereinket, és ahogy korábban mindenünk megvolt, csak pénzünk nem, most csak pénzünk van és minden más hiányzik. Valamit tenni kell, valamit tenni kell.
Persze azonnal fülünkben csengett a "barátok" intő szava, a sok negatív vélemény, hogy "jaj ez így nem jó, úgy nem jó". Ezek gyorsan még mélyebbre húztak, és csak abban bízhattunk, hogy "hepe után biztosan hupa jön".
Megegyeztünk, hogy nem megyünk haza. Hogy bármi legyen is, végigcsináljuk amit elkezdtünk, mégpedig jól csináljuk végig. A nyaralás végéig adtunk magunknak haladékot, hogy aztán az "új mechanizmus kulcsemberei" legyünk, akik tetterősek, sikeresek, szépek és rengeteg barátjuk van. :)
Most itt vagyunk az út elején, a nyaralás napjai lassan feledésbe merülnek. Hétfőn találkoztunk Michiékkel (volt chef), elmentünk sörözni és ez kezdőlökésnek remek volt. Előző este Papa telekocsival jött haza, a sofőr szintén egy nagy megmondó ember lehetett, aki bár egyáltalán nem abban él, amiben mi, mégis határozott véleménye van arról, amit mi csinálunk és "szerencsére" azok közé tartozik, akik dacára, hogy először látnak, készséggel el is mondják neked, hogy miért csinálod rosszul az életet. Papa olyan állapotban jött haza, hogy azt hittem dugába dőlnek a terveink. Ez a pasas azt mondta, hogy aki idegen, az mindig idegen is marad. Rettentő szomorú jövőkép.
Ezt elmeséltük Michiéknek, akik mindhárman egyszerre vágták rá, hogy ekkora marhaságot még nem hallottak. Még korábban, mikor panaszoltam, hogy mennyi negatív véleményt hallgatunk nap mint nap, Michi csak annyit mondott, hogy ezek nem barátok, és egyáltalán minek figyelek az ilyesmire?
És tényleg minek? Most úgy látom, hogy mi magyarok azért is vagyunk olyan melankolikusak, mert egyfolytában a mások véleményétől rettegünk. Tök mindegy, hogy szimpatikusak-e a körülöttünk élő emberek, mindig nagyon figyelünk, hogy jó véleményük legyen rólunk. Mit szól a szomszéd? Mit szól a haverom haverja? Mit szólnak majd a munkatársaim?
De végül is mit számít azoknak a véleménye, akiket amúgy sem kedvelünk? Talán kevesebb lenne bennünk a frusztráció és több a tetterő, ha kevesebbet foglalkoznánk a "jóakaróink" véleményével.
Azt is mondták a srácok, hogy itt kint bármi lehetséges, csak a nyelvet kell tudni hozzá. Ez nagyon fontos, hiszen enélkül nem tudunk kommunikálni. Mi azt hittük, hogy az osztrákok nem befogadóak, és fenn hordják az orrukat, és ebben persze lehet is némi igazság, de ahogy most visszapörgetem az ittlétünk óta történt találkozásokat, tényleg minden osztrák csak azt hangsúlyozta, hogy légyszi tanuljunk meg németül, ami tulajdonképpen tök logikus.
Így most hétfő óta Papával is szinte csak németül beszélünk, együtt tanulunk és németül nézünk filmet. Nagyon fura, mert olyan, mintha más személyiségünk lenne, amikor németül szólalunk meg, és most újra meg kell szoknunk egymást, újra meg kell ismernünk egymást ezzel az új, német/osztrák identitásunkkal.
Megcsináljuk, mert mi vagyunk az új mechanizmus kulcsemberei :) És legyintünk azokra, akik azt mondják, nem fog sikerülni. Az emberek sajnos hajlamosak arra, hogy a saját életük kudarcait kivetítsék a többi emberre, de hülyék lennénk ennek bedőlni. Bármi lehetséges, csak akarni kell!
Például megnézhetem a Frequency fesztiválon a Major Lazert :))
Boldogok a heringek
Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.
Jó de mikor?
Szerintem a jók nem győznek, vagy legalábbis nem nyernek semmit. Azok pedig, akik egész életükben helyezkednek, lesik, hogy kit mikor hogyan gáncsoljanak el - nos, ők megtalálják a módját, hogy érvényesítsék a saját igazukat. Persze többféle igazság létezik, és két egymással ellentétes dolog két nézőpontból ugyanúgy igaz lehet. Ahogyan Feldmár tanácsolta, ha valaki nekem rosszat tesz, vagy számomra érthetetlen módon viselkedik, akkor mindig megpróbálom elképzelni, hogy mi kellene, hogy velem történjen ahhoz, hogy én is ugyanígy viselkedjek. Merthogy a dolgok és az emberek nem feketék és fehérek. De én nem tudom elképzelni. Hogy félelemből, vagy puszta szórakozásból például folyamatosan szekáljak valakit.
Ezt az eddigi 25 évem alatt sohasem értettem, nem is gyakoroltam, nem vagyok jó abban sem, hogy csak a saját boldogulásommal legyek elfoglalva és ezért másokon átgázoljak. Eddig azt hittem, hogy ha sok mást nem is, de ezt legalább jól csinálom, kedves vagyok és szelíd és szelídnek lenni erény.
De most már nem hiszek ebben többé. A világban többre értékelik, hogy többet jár a szád, mint a kezed, mert nem a tettekből ítélnek az emberek, hanem a szavakból. Sajnálhatom magam, de ettől nem változik semmi, nem lesz világméretű "ahá", amikor az emberek végre felfogják, hogy nem muszáj egymást bántani, hogy mindenkinek könnyebb lenne enélkül. Úgy érzem, elszúrtam valamit, nem tanultam meg jól a leckét, valami hamis vágyálomba ringattam magam, ami ígéretével eltakarta szemem elől a valóságot. Inkább ügyeskedni kellett volna, inkább mielőbb megtanulni ezt a játékot, mert a természet törvénye, hogy az erősebb fennmarad, a gyengébbet felfalják. A szelídség többé nem erény a szememben, hanem gyengeség, mert a játékot igenis játsszák, csak én nem tudok játszani, mert nem ismerem a szabályokat. Így hát elhullok, hagyom hogy az évek alatt az erősek elfogyasszák rólam a jó részeket, aztán életem végére megtörten, szétszedve múlok majd el.
Nem hiszek az erkölcsi győzelemben, és hogy enyém lesz a föld.
Szerintem az égvilágon semmit sem kapok cserébe, míg az erőseké lesz minden, a jó helyek a nézőtéren, a jó állások, a kevesebb munka, a zsíros falatok.
Nekem csak annyi marad, hogy a többi gyengével legalább megértésben éljünk addig is, és az egymással töltött békeidők kis szigetekként még kiélvezhetők lesznek.
De ha valakinek van jobb receptje arra, hogyan kell kiállnunk magunkért a gonosz törtetőkkel szemben úgy, hogy közben szelídek maradjunk, az ossza meg velem :)
Blessed are the cheesemakers.
Zene:
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.
Jó de mikor?
Szerintem a jók nem győznek, vagy legalábbis nem nyernek semmit. Azok pedig, akik egész életükben helyezkednek, lesik, hogy kit mikor hogyan gáncsoljanak el - nos, ők megtalálják a módját, hogy érvényesítsék a saját igazukat. Persze többféle igazság létezik, és két egymással ellentétes dolog két nézőpontból ugyanúgy igaz lehet. Ahogyan Feldmár tanácsolta, ha valaki nekem rosszat tesz, vagy számomra érthetetlen módon viselkedik, akkor mindig megpróbálom elképzelni, hogy mi kellene, hogy velem történjen ahhoz, hogy én is ugyanígy viselkedjek. Merthogy a dolgok és az emberek nem feketék és fehérek. De én nem tudom elképzelni. Hogy félelemből, vagy puszta szórakozásból például folyamatosan szekáljak valakit.
Ezt az eddigi 25 évem alatt sohasem értettem, nem is gyakoroltam, nem vagyok jó abban sem, hogy csak a saját boldogulásommal legyek elfoglalva és ezért másokon átgázoljak. Eddig azt hittem, hogy ha sok mást nem is, de ezt legalább jól csinálom, kedves vagyok és szelíd és szelídnek lenni erény.
De most már nem hiszek ebben többé. A világban többre értékelik, hogy többet jár a szád, mint a kezed, mert nem a tettekből ítélnek az emberek, hanem a szavakból. Sajnálhatom magam, de ettől nem változik semmi, nem lesz világméretű "ahá", amikor az emberek végre felfogják, hogy nem muszáj egymást bántani, hogy mindenkinek könnyebb lenne enélkül. Úgy érzem, elszúrtam valamit, nem tanultam meg jól a leckét, valami hamis vágyálomba ringattam magam, ami ígéretével eltakarta szemem elől a valóságot. Inkább ügyeskedni kellett volna, inkább mielőbb megtanulni ezt a játékot, mert a természet törvénye, hogy az erősebb fennmarad, a gyengébbet felfalják. A szelídség többé nem erény a szememben, hanem gyengeség, mert a játékot igenis játsszák, csak én nem tudok játszani, mert nem ismerem a szabályokat. Így hát elhullok, hagyom hogy az évek alatt az erősek elfogyasszák rólam a jó részeket, aztán életem végére megtörten, szétszedve múlok majd el.
Nem hiszek az erkölcsi győzelemben, és hogy enyém lesz a föld.
Szerintem az égvilágon semmit sem kapok cserébe, míg az erőseké lesz minden, a jó helyek a nézőtéren, a jó állások, a kevesebb munka, a zsíros falatok.
Nekem csak annyi marad, hogy a többi gyengével legalább megértésben éljünk addig is, és az egymással töltött békeidők kis szigetekként még kiélvezhetők lesznek.
De ha valakinek van jobb receptje arra, hogyan kell kiállnunk magunkért a gonosz törtetőkkel szemben úgy, hogy közben szelídek maradjunk, az ossza meg velem :)
Blessed are the cheesemakers.
Zene:
Adjátok vissza a reggeleimet
Álmomban gyerekem volt, egy kisbaba. Csak ide-oda rakosgattam, latolgatva, hogy vajon mikor is voltam én terhes egyáltalán, mert nem emlékszem, és kérdeztem anyut, hogy mikor kell szoptatni. Ami fura, hogy egy éve nem látott, Zoli nevű exkollégámmal találkoztam, megörültem neki álmomban és mondtam, hogy na mutatok neked valamit - "ezt a gyereket szültem" de nem az igazit mutattam, hanem az okostelefon kijelzőjét. A telefont letettem a kávépultra, aztán később kétségbeesve rohantam vissza érte, hogy jézusom elhagytam a kölyköm.
Remélem a túlvilágon - bármilyen is legyen - lehet találkozni egymással, mármint a régi halottakkal, mert akkor megkérdezném azért Freudot pár dologról. Persze lehet, hogy ő már érdeklődését vesztette az ilyen földi dolgok iránt, és örökké jóllakottan és kipihenten heverészik valami égi mezőn.
De nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy nyitva van az ablakom, a nap fényesen süt be a szobába, de sugarai csak a párkányig érnek, idebent árnyék van. Szél se rebben. Porszi a nyitott ablakon lassan szimatolva incselkedik a külvilággal, de ösztöne azért visszatartja a mélységtől.
Szabadnapom van, hét nap után először, és csak egyetlenegy. Énekelgetem, hogy We've come too far To give up who we are. Nem húzok nadrágot, még nem nézek bele a "to do" listába, még egy kicsit élvezem a semmittevést. Túl sok volt ez a hét nap. Napi tíz óra munka. Ha varázsló lennék, elintézném, hogy minden embernek csak napi négy órát kelljen dolgoznia, szerintem az még elfogadható, sőt egészséges. Annál több már ártalmas. Ha varázsló lennék... Tegnap erről álmodoztunk Papával - két mihaszna - hogy mit lehetne tenni, ha varázslók lennénk. Arra gondoltam, ha én varázslóként Magyarország lakosainak adnék egy csomó pénzt, vajon pozitívan változnának-e meg otthon a dolgok. Vajon mindenki boldog lenne? Szerintem igen.
Lassan egy éve, hogy Bécsbe költöztünk. Az a véleményem, hogy azért ilyen nyugodtak itt az emberek, mert nem kell félniük a holnaptól. Sokmindentől félnek, és sok gondjuk lehet, ez bizonyos, de attól nem kell félniük, hogy például ehetnek-e minden nap húst. Vagy hogy ki tudják-e fizetni a lakbért. Kevesebb őrlődés, nyugodtabb hétköznapok. Szerintem a pénz boldogít, szerintem a magyarok azért ennyire keserűek, és tehetetlenek, mert nincs pénzük. A nagy többséget az foglalja le, hogy hogyan lehetne pénzt szerezni, a hétköznapokat valahogy biztosan letudni. És amíg ez nem biztosított, addig hogyan láthatnának távolabbi horizontokat?
Az elmúlt hét napban képtelen voltam gondolkodni. Reggel felkeltem, egy kávényi időt elüldögéltem a szobában vagy a konyhában a mikró előtt, aztán mentem dolgozni. Bent mindig ugyanaz van. Minden nap. Délelőtt mosogatás, reggeli szervírozás, délben sok mosogatás háromig, amíg vége az ebédeltetésnek, után a sok geschirr, aztán ki kell takarítani a konyhát, mindig ugyanúgy. Minden nap mindent tiszta edénybe önteni, a ládákat kitörölni, a gépeket elmosni és valahogy rendben tartani estig, este felmosás. Este holtfáradtan már csak ülni vágyom, nem tudok örülni se italnak, se ételnek, az egész napos konyházás után már nem szórakoztat az evés. Ilyenek a napok. Csak azért viselem el, mert tudom, hogy merre tartok, mi a célom ezzel. De ha ezt életem végéig így kellene csinálnom, biztos, hogy azonnal becsavarodnék.
Az ember elveszíti a lényegét a munka miatt. Munka közben a munkára koncentrálunk, a maradék időben az álmainkra, hogy mit kell még tennünk, mennyi pénzt kell még keresnünk, hogy elérjük amit szeretnénk. És mit szeretnénk? Szabadságot. Papi jól mondta, pénzzel váltjuk meg a szabadságunkat.
Én például a reggeleimet szeretném. Mint régen, amikor még iskolás voltam, és az egész nyári szünetből nem a nyaralásokat vártam, hanem azokat a csodás, békés reggeleket. Hogy felkelés után, mikor ablakom nyitva, ott áramlik be a levegő frissessége, és a kávém olyan lassan hűl le... ne kelljen sietnem sehová, nyugodtan készülhessek fel a napra, várva, hogy erőm teljében legyek. Szóval én a reggeleket akarom.
Ha egyáltalán nem dolgoznék, akkor már meg is lennének a reggelek. De kávéra már nem lenne pénzem, szóval dolgozom, hogy legyen kávém, és reménykedem, hogy néha lesz alkalmam békében meginni. Ki van ez találva.
I work to get it right
Remélem a túlvilágon - bármilyen is legyen - lehet találkozni egymással, mármint a régi halottakkal, mert akkor megkérdezném azért Freudot pár dologról. Persze lehet, hogy ő már érdeklődését vesztette az ilyen földi dolgok iránt, és örökké jóllakottan és kipihenten heverészik valami égi mezőn.
De nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy nyitva van az ablakom, a nap fényesen süt be a szobába, de sugarai csak a párkányig érnek, idebent árnyék van. Szél se rebben. Porszi a nyitott ablakon lassan szimatolva incselkedik a külvilággal, de ösztöne azért visszatartja a mélységtől.
Szabadnapom van, hét nap után először, és csak egyetlenegy. Énekelgetem, hogy We've come too far To give up who we are. Nem húzok nadrágot, még nem nézek bele a "to do" listába, még egy kicsit élvezem a semmittevést. Túl sok volt ez a hét nap. Napi tíz óra munka. Ha varázsló lennék, elintézném, hogy minden embernek csak napi négy órát kelljen dolgoznia, szerintem az még elfogadható, sőt egészséges. Annál több már ártalmas. Ha varázsló lennék... Tegnap erről álmodoztunk Papával - két mihaszna - hogy mit lehetne tenni, ha varázslók lennénk. Arra gondoltam, ha én varázslóként Magyarország lakosainak adnék egy csomó pénzt, vajon pozitívan változnának-e meg otthon a dolgok. Vajon mindenki boldog lenne? Szerintem igen.
Lassan egy éve, hogy Bécsbe költöztünk. Az a véleményem, hogy azért ilyen nyugodtak itt az emberek, mert nem kell félniük a holnaptól. Sokmindentől félnek, és sok gondjuk lehet, ez bizonyos, de attól nem kell félniük, hogy például ehetnek-e minden nap húst. Vagy hogy ki tudják-e fizetni a lakbért. Kevesebb őrlődés, nyugodtabb hétköznapok. Szerintem a pénz boldogít, szerintem a magyarok azért ennyire keserűek, és tehetetlenek, mert nincs pénzük. A nagy többséget az foglalja le, hogy hogyan lehetne pénzt szerezni, a hétköznapokat valahogy biztosan letudni. És amíg ez nem biztosított, addig hogyan láthatnának távolabbi horizontokat?
Az elmúlt hét napban képtelen voltam gondolkodni. Reggel felkeltem, egy kávényi időt elüldögéltem a szobában vagy a konyhában a mikró előtt, aztán mentem dolgozni. Bent mindig ugyanaz van. Minden nap. Délelőtt mosogatás, reggeli szervírozás, délben sok mosogatás háromig, amíg vége az ebédeltetésnek, után a sok geschirr, aztán ki kell takarítani a konyhát, mindig ugyanúgy. Minden nap mindent tiszta edénybe önteni, a ládákat kitörölni, a gépeket elmosni és valahogy rendben tartani estig, este felmosás. Este holtfáradtan már csak ülni vágyom, nem tudok örülni se italnak, se ételnek, az egész napos konyházás után már nem szórakoztat az evés. Ilyenek a napok. Csak azért viselem el, mert tudom, hogy merre tartok, mi a célom ezzel. De ha ezt életem végéig így kellene csinálnom, biztos, hogy azonnal becsavarodnék.
Az ember elveszíti a lényegét a munka miatt. Munka közben a munkára koncentrálunk, a maradék időben az álmainkra, hogy mit kell még tennünk, mennyi pénzt kell még keresnünk, hogy elérjük amit szeretnénk. És mit szeretnénk? Szabadságot. Papi jól mondta, pénzzel váltjuk meg a szabadságunkat.
Én például a reggeleimet szeretném. Mint régen, amikor még iskolás voltam, és az egész nyári szünetből nem a nyaralásokat vártam, hanem azokat a csodás, békés reggeleket. Hogy felkelés után, mikor ablakom nyitva, ott áramlik be a levegő frissessége, és a kávém olyan lassan hűl le... ne kelljen sietnem sehová, nyugodtan készülhessek fel a napra, várva, hogy erőm teljében legyek. Szóval én a reggeleket akarom.
Ha egyáltalán nem dolgoznék, akkor már meg is lennének a reggelek. De kávéra már nem lenne pénzem, szóval dolgozom, hogy legyen kávém, és reménykedem, hogy néha lesz alkalmam békében meginni. Ki van ez találva.
I work to get it right
álmokat kergető vasárnap délelőtt
Vártam a konyhában míg lefő a kávé, mindig így várom reggel, a tej már megmelegítve és figyelek, jön-e már a bugyborékoló hang. A lyukas széken ülök, szemben a mikroval, aminek a tükröződésében minden reggel láthatom a vállam, a melleimet, meg a hasamat. Minden reggel megnézem, szép vagyok-e még.
Az ablakunk előtt hatalmas diófa zöldell, most éppen süt a nap, s ahogy a leveleket lassan mozgatja a vasárnap reggeli szél, meg-megcsillan rajtuk a napfény, és ezt látva nekem elszorult a szívem. Nem is elszorult, inkább éreztem, mint nehezül el belül. Gyerekkoromra gondoltam, "átmegyek a mamáééékhooooz!", kiáltottam anyunak, és már kint is voltam, és nem csináltam semmit, csak lődörögtem a diófa körül, vagy a kútnál, néztem a bogarakat, meg a leveleket, a tyúkokat. Mindent jól megnéztem, az idő végtelennek tűnt. Mama néha kijött, hogy mossak vele salátát a kútnál, vagy hogy szedjek tyúkhúrt a pipiknek.
Most még öt percem van, és mennem kell dolgozni, pedig ma bizony semmihez sem lenne akkora kedvem, mint az udvaron lévő diófa leveleit nézni, ahogy megcsillan rajtuk a napfény. Így őrülnek meg az emberek, így fásulnak el, kirángatva a gyerekkorból és áttéve egy olyan jelenbe, ahol a csendes szemlélődés és a játék visszavonhatatlanul emlékké vált már.
Nem csak szófordulat ez, igenis érezhető, amikor az embernek elnehezül a szíve.
Az ablakunk előtt hatalmas diófa zöldell, most éppen süt a nap, s ahogy a leveleket lassan mozgatja a vasárnap reggeli szél, meg-megcsillan rajtuk a napfény, és ezt látva nekem elszorult a szívem. Nem is elszorult, inkább éreztem, mint nehezül el belül. Gyerekkoromra gondoltam, "átmegyek a mamáééékhooooz!", kiáltottam anyunak, és már kint is voltam, és nem csináltam semmit, csak lődörögtem a diófa körül, vagy a kútnál, néztem a bogarakat, meg a leveleket, a tyúkokat. Mindent jól megnéztem, az idő végtelennek tűnt. Mama néha kijött, hogy mossak vele salátát a kútnál, vagy hogy szedjek tyúkhúrt a pipiknek.
Most még öt percem van, és mennem kell dolgozni, pedig ma bizony semmihez sem lenne akkora kedvem, mint az udvaron lévő diófa leveleit nézni, ahogy megcsillan rajtuk a napfény. Így őrülnek meg az emberek, így fásulnak el, kirángatva a gyerekkorból és áttéve egy olyan jelenbe, ahol a csendes szemlélődés és a játék visszavonhatatlanul emlékké vált már.
Nem csak szófordulat ez, igenis érezhető, amikor az embernek elnehezül a szíve.
Nők
Egy pillanat alatt fordulnak ellentétükre a dolgok. A héten ketten felmondtak, személyes okokból. Nem lesz már délutáni Sister Act és wannabe éneklés, és a mindig mosolyra ingerlő, Kevin-féle nevetés is elmarad. Mindig a nők. Rémesen, borzalmasan tudnak viselkedni.
"Látja, ez a szobám: - szeretem. Szeretem a szürke függönyöket és a kályhát, mert félhomályban van, és konokul, makacsul hallgat, ásítozó ajtókkal. Nem, már régen nem zongorázom - de ülni szeretek a zongora előtt, fél kezem a billentyűkön pihen, és hangtalanul rémítgetem a csöndet. Várom, alkonyodik-e már - lassan homályosul, a falak ráncosok lesznek, s mint két kimerült szem árkában: a két ablak alatt fekete gyűrűk torlódnak fel az árnyból. Még néhány percnyi szünet - érzem már, némán s boldogan indul szívem felé a néma bűn...
- Érti-e már? Esténkint, ha megnő ablakom előtt ennek az utcalámpának az árnya, és felfut a falon - nesztelenül felszedelődzöm és leosonok. Kerítések vonulnak fel sorban, és gyanakodva, összehúzott szemekkel sandítok be üres telkekre, hol rozsdás kölöncök lustálkodnak. Ostoba, pállott üresség. Még nem jött el az én órám. Elhagyott utcákon úgy bánt a csönd, mintha óriási kagyló bongana, keresztülfutom őket, százszor átélt utcák következnek, gyűlölt és gyilkos vidékek, melyek kikoptak már lábaim alól. Tessék elhinni, alapjában hideg és érzéketlen vagyok; élet és halál iránt egészen megbénult érdeklődéssel, ezek közönyös dolgok nekem. Mi van még? Még néhány üres utca - most boulevard-ok következnek -, most szép nők suhognak elő mindenütt. Ohó, értse meg, már dagad és nőni kezd egy gondolat, amibe megkapaszkodhatom. Ez itt: nők, nők. Szép, szép, szép nők. Igen, ez talán az egyetlen lehetséges dolog - gondolom újra meg újra. Szép nőnek születni - igen, ez lett volna az egyetlen esélyem. Doktor úr, keserű haragot érzek a nők iránt, irigylem őket. Gyermekkoromban, emlékezem, dühös mérget folytottam magamba, mert gyöngédségről s udvariasságról beszéltek nekem, s intettek irányukban - már akkor meggyűlöltem őket. Nem akarok jó lenni hozzájuk - érzem, hogy fölénnyel kell megvetniök az én bús férfimivoltom. Őértük van minden s mi, mellékterményei a fajnak, csak arra, hogy őket megtermékenyítsük: - az élet gyümölcsei ők, létrehoztak bennünket, mint egy szervet, amire az ő testüknek szüksége van. Leválasztottak örökké élő testükről - s mi gyötrődő, pusztuló szervek, nyüzsögve hízunk körülöttük, s várjuk az áldozatot -, hogy aztán lerohadjunk a földbe, ha koponyánk átkozott tartalmát, görcsös vágyak kocsonyáját, nyomorult agyunkat kilövelltük az ő testükbe. Érti-e, doktor úr, mi halunk csak meg, levelek porzók - a fa, a nő halhatatlan. Borzasztó. Kötéllel a nyakunkon mélységekbe ugrunk utánuk - velük vagy nélkülük -, mindig miattuk halunk meg."
Karinthy Frigyes: Betegek és bolondok
"Látja, ez a szobám: - szeretem. Szeretem a szürke függönyöket és a kályhát, mert félhomályban van, és konokul, makacsul hallgat, ásítozó ajtókkal. Nem, már régen nem zongorázom - de ülni szeretek a zongora előtt, fél kezem a billentyűkön pihen, és hangtalanul rémítgetem a csöndet. Várom, alkonyodik-e már - lassan homályosul, a falak ráncosok lesznek, s mint két kimerült szem árkában: a két ablak alatt fekete gyűrűk torlódnak fel az árnyból. Még néhány percnyi szünet - érzem már, némán s boldogan indul szívem felé a néma bűn...
- Érti-e már? Esténkint, ha megnő ablakom előtt ennek az utcalámpának az árnya, és felfut a falon - nesztelenül felszedelődzöm és leosonok. Kerítések vonulnak fel sorban, és gyanakodva, összehúzott szemekkel sandítok be üres telkekre, hol rozsdás kölöncök lustálkodnak. Ostoba, pállott üresség. Még nem jött el az én órám. Elhagyott utcákon úgy bánt a csönd, mintha óriási kagyló bongana, keresztülfutom őket, százszor átélt utcák következnek, gyűlölt és gyilkos vidékek, melyek kikoptak már lábaim alól. Tessék elhinni, alapjában hideg és érzéketlen vagyok; élet és halál iránt egészen megbénult érdeklődéssel, ezek közönyös dolgok nekem. Mi van még? Még néhány üres utca - most boulevard-ok következnek -, most szép nők suhognak elő mindenütt. Ohó, értse meg, már dagad és nőni kezd egy gondolat, amibe megkapaszkodhatom. Ez itt: nők, nők. Szép, szép, szép nők. Igen, ez talán az egyetlen lehetséges dolog - gondolom újra meg újra. Szép nőnek születni - igen, ez lett volna az egyetlen esélyem. Doktor úr, keserű haragot érzek a nők iránt, irigylem őket. Gyermekkoromban, emlékezem, dühös mérget folytottam magamba, mert gyöngédségről s udvariasságról beszéltek nekem, s intettek irányukban - már akkor meggyűlöltem őket. Nem akarok jó lenni hozzájuk - érzem, hogy fölénnyel kell megvetniök az én bús férfimivoltom. Őértük van minden s mi, mellékterményei a fajnak, csak arra, hogy őket megtermékenyítsük: - az élet gyümölcsei ők, létrehoztak bennünket, mint egy szervet, amire az ő testüknek szüksége van. Leválasztottak örökké élő testükről - s mi gyötrődő, pusztuló szervek, nyüzsögve hízunk körülöttük, s várjuk az áldozatot -, hogy aztán lerohadjunk a földbe, ha koponyánk átkozott tartalmát, görcsös vágyak kocsonyáját, nyomorult agyunkat kilövelltük az ő testükbe. Érti-e, doktor úr, mi halunk csak meg, levelek porzók - a fa, a nő halhatatlan. Borzasztó. Kötéllel a nyakunkon mélységekbe ugrunk utánuk - velük vagy nélkülük -, mindig miattuk halunk meg."
Karinthy Frigyes: Betegek és bolondok
Esti kattogás
Már csak arra emlékszem, hogy az a kislány hogyan dobta el a mekis kólás poharat a keletinél. Nem is eldobta, sokkal inkább elengedte, olyan természetesen, hogy én jöttem zavarba. A tekintetünk találkozott abban a pillanatban, rám mosolygott, nem elnézést kérően, csak amolyan "hát ez van" mosollyal. Tovább tekertem a Burger King felé.
Persze nem csak erre emlékszem, ez butaság, de most épp ez jutott eszembe. Az jutott eszembe, hogy...
Aki tudja, tudja.
Ez pihentet most:
Megint egész délelőtt kilencvenes évek legrosszabb zenéit hallgattuk, az élettől is elment a kedvem. Azért fárasztó ez már néha. Meg a német. Ma háromtól hatig egyszerűen nem szólaltam meg. Nem volt kedvem németül beszélni. Iszonyatosan fárasztó folyton folyvást németül gondolkozni. A gondolataimnak még mindig csak kb a tíz százalékát tudom napközben kifejezni. Lesz még jobb is, tudom, csak annyi minden van a fejemben és egyrészt nem tudom németül elmondani, másrészt nem is akarok mindent elmondani, de mivel egész nap tíz négyzetméteren vagyok összezárva a munkatársaimmal és a munka jellege megköveteli a folyamatos kommunikációt, ezért a fejem fölött állandóan ott lebeg a közléskényszer, hogy valamit mégiscsak illene már mondani. De ma meguntam, és csakazér'se. Manchmal ist das einfach genug.
Álmomban az Edi lakása a tengerre nézett, imádtam. A vágyam az volt, hogy a lakás tökéletes legyen Bocinak. Az álmom tehát vágyteljesülés. Az álmom előre kárpótolt azért, ami az életben nem történhetett meg.
Persze nem csak erre emlékszem, ez butaság, de most épp ez jutott eszembe. Az jutott eszembe, hogy...
Aki tudja, tudja.
Ez pihentet most:
Megint egész délelőtt kilencvenes évek legrosszabb zenéit hallgattuk, az élettől is elment a kedvem. Azért fárasztó ez már néha. Meg a német. Ma háromtól hatig egyszerűen nem szólaltam meg. Nem volt kedvem németül beszélni. Iszonyatosan fárasztó folyton folyvást németül gondolkozni. A gondolataimnak még mindig csak kb a tíz százalékát tudom napközben kifejezni. Lesz még jobb is, tudom, csak annyi minden van a fejemben és egyrészt nem tudom németül elmondani, másrészt nem is akarok mindent elmondani, de mivel egész nap tíz négyzetméteren vagyok összezárva a munkatársaimmal és a munka jellege megköveteli a folyamatos kommunikációt, ezért a fejem fölött állandóan ott lebeg a közléskényszer, hogy valamit mégiscsak illene már mondani. De ma meguntam, és csakazér'se. Manchmal ist das einfach genug.
Álmomban az Edi lakása a tengerre nézett, imádtam. A vágyam az volt, hogy a lakás tökéletes legyen Bocinak. Az álmom tehát vágyteljesülés. Az álmom előre kárpótolt azért, ami az életben nem történhetett meg.
Ez meg itt a Soroksárra vezető európai kerékpárút. Teljesen hasznavehetetlen, de legalább szép.
Ominózus grillezés
Újabb tapasztalaton alapuló bizonyosság: Bécsben nem sütnek nyáron szalonnát, nem csöpögtetnek szalonnazsírt a kenyérre. Elmentünk Ottakringbe, hamburger hozzávalókkal a hátizsákunkban. Kerestük a tökéletes tisztást, ahol szabad grillplatzok epedve várják, hogy kisütögessük a házilag ízesített hambihusikat. Végtelennek tűnő séták a saras dzsindzsásban, a fákról lelógó kukacokba akadtunk minduntalan. Két óra kutatás után másodszor haladtunk el a kis tó mellett, úgyhogy a legális grillplatz felé vettük az irányt, hátha lehet ott is egy rendes csirkász tüzet gyújtani, ami legalább kihívás, de a grillzoneban elénk táruló látvány elvette a kedvünket. Körös körül több száz török kis ezüst teafőzőkkel és grillsütő készülékekkel meg az egísz caláddal, százéves szőnyegekkel vonult ki, szóval nem mertünk ott a hús alá gyújtani.
Hazasiettünk, hogy végül is itt a kert, grillsütő itt is van, jó, a férfiak fitogtathatják férfiasságukat a tűzgyújtási képességeikkel. A Problem az, hogy a grillsütő névleg a sudetiasok birtokában van, tőlük kell megkérdezni, használhatjuk-e. Meg is kérdeztük a rendkívül készséges, de nagyon hadaró osztrák fiatalembert, aki mondta, hogy nem szabad túl gyakran használni a grillt, például ma sem, de majd megkérdezi a jövő hétre. Szerencsére hazafelé vettünk három kiló gyújtóst.
De a lényeg, hogy annyira szigorúság van itt, hogy az ember nem megy ki csak úgy a szabadba, nem gyűjt fát, nem csinál parázsbázist, hogy aztán a már meglévő bázisra pakolja a száraz fahasábokat, majd azon süsse ki a kisütnivalót, hogy minden ízes, parazsas, füstöt aromát kapjon.
Helyette ott a grillbegyújtó aroma, vagy a gázon sült házi hamburger hús :)
Hazasiettünk, hogy végül is itt a kert, grillsütő itt is van, jó, a férfiak fitogtathatják férfiasságukat a tűzgyújtási képességeikkel. A Problem az, hogy a grillsütő névleg a sudetiasok birtokában van, tőlük kell megkérdezni, használhatjuk-e. Meg is kérdeztük a rendkívül készséges, de nagyon hadaró osztrák fiatalembert, aki mondta, hogy nem szabad túl gyakran használni a grillt, például ma sem, de majd megkérdezi a jövő hétre. Szerencsére hazafelé vettünk három kiló gyújtóst.
De a lényeg, hogy annyira szigorúság van itt, hogy az ember nem megy ki csak úgy a szabadba, nem gyűjt fát, nem csinál parázsbázist, hogy aztán a már meglévő bázisra pakolja a száraz fahasábokat, majd azon süsse ki a kisütnivalót, hogy minden ízes, parazsas, füstöt aromát kapjon.
Helyette ott a grillbegyújtó aroma, vagy a gázon sült házi hamburger hús :)
ilyen szép az erdő meg a kistó
csipet csapat
Például ezen a réten nem volt egy kijelölt grillező hely sem.
Így sül a serpenyőben a különleges grillhamburgerhús. Grilling me softly.
Szünidőzés
Avagy a tökéletes nap nem létezik - vagy mégis?
Fél három, szabadnapom van, a "to do" listám 10 %-át sikerült eddig teljesítenem. A "hétfőtől minden nap reggelizem" és az "egészségesen fogok élni" részek már eleve halálra voltak ma ítélve. Reggel ugye szarrá égettem a brötchent. Most sörözök, a "csak ebéd után egy cigi" sem jött össze, eleve délben reggeliztem.. :)
De a csodás cukkinis-húsos lasagne már a sütőben, mégis alakul a nap. Közben számolgatok - pénzt, napokat, éveket. Megkérdeztem pénteken a munkahelyemen, van-e egyáltalán arra esély, hogy lehrling legyek az oberlaaban. A lehrling egy tanoncprogram Ausztriában, Németországban és Svájcban, mindenhol kicsit máshogy működik, itt három évig tart, 1 nap suli, a többi gyakorlat az étteremben. Michi mosolyogva fogadta az ötletet, szuper, akkor ő lesz a tanárom. Megörültünk egymásnak. Kapva kapott a felvetésen, momentán neki úgysincs kedve tojáskrémet keverni, meg palacsintát sütni a frittatensuppe-hoz, úgyhogy "akarsz szakács lenni vagy nem?" kérdéssel jelezte, hogy zuhanjak neki a főzésnek. Én pedig örömmel nekiálltam. Első lecke: a konyhában amit csak tudsz, a kezeddel keverj ki. Tipp: dolgozz gyorsabban! :) A rögtönzött vizsgafeladatot 80% százalékos sikerrel teljesítettem, a palacsintát a világ legnagyobb serpenyőjében - amit ötvenkilós jómagam bizony csak két kézzel bír el - lapát nélkül kellett megfordítanom. Done.
A rossz hír, hogy a lehrling ugyan kap fizetést, de a jelenlegi fizumnak az első évben csak a felét kapom, a következő években is csak valamivel többre számíthatok mint a fele. Úgyhogy kellett most egy kis költség-újratervezés. Meg aztán ott az a hülye biológiai óra, nem vagyok ugyan még semmiről lecsúszva, de ha jövő ősszel kezdem a sulit, és három év alatt végzem el, bizony igencsak közel állok majd a harminchoz, mire újsütetű szakmám kezemhez kapva kiléphetek az "iskolakapun" és kezdhetek valamit az életemmel - immáron valami olyasmit, amit nemcsak "úgy ahogy" kedvvel, hanem minden szenvedélyemet beleadva csinálhatok. És csak remélem, hogy a következő négy évben nem változom már olyan gyökeresen, mint az elmúlt négy évben egyfolytában.
De most ez a terv, haladok előre, lesz ami lesz, belevágok. Kimondhatatlanul izgulok.
Fél három, szabadnapom van, a "to do" listám 10 %-át sikerült eddig teljesítenem. A "hétfőtől minden nap reggelizem" és az "egészségesen fogok élni" részek már eleve halálra voltak ma ítélve. Reggel ugye szarrá égettem a brötchent. Most sörözök, a "csak ebéd után egy cigi" sem jött össze, eleve délben reggeliztem.. :)
De a csodás cukkinis-húsos lasagne már a sütőben, mégis alakul a nap. Közben számolgatok - pénzt, napokat, éveket. Megkérdeztem pénteken a munkahelyemen, van-e egyáltalán arra esély, hogy lehrling legyek az oberlaaban. A lehrling egy tanoncprogram Ausztriában, Németországban és Svájcban, mindenhol kicsit máshogy működik, itt három évig tart, 1 nap suli, a többi gyakorlat az étteremben. Michi mosolyogva fogadta az ötletet, szuper, akkor ő lesz a tanárom. Megörültünk egymásnak. Kapva kapott a felvetésen, momentán neki úgysincs kedve tojáskrémet keverni, meg palacsintát sütni a frittatensuppe-hoz, úgyhogy "akarsz szakács lenni vagy nem?" kérdéssel jelezte, hogy zuhanjak neki a főzésnek. Én pedig örömmel nekiálltam. Első lecke: a konyhában amit csak tudsz, a kezeddel keverj ki. Tipp: dolgozz gyorsabban! :) A rögtönzött vizsgafeladatot 80% százalékos sikerrel teljesítettem, a palacsintát a világ legnagyobb serpenyőjében - amit ötvenkilós jómagam bizony csak két kézzel bír el - lapát nélkül kellett megfordítanom. Done.
A rossz hír, hogy a lehrling ugyan kap fizetést, de a jelenlegi fizumnak az első évben csak a felét kapom, a következő években is csak valamivel többre számíthatok mint a fele. Úgyhogy kellett most egy kis költség-újratervezés. Meg aztán ott az a hülye biológiai óra, nem vagyok ugyan még semmiről lecsúszva, de ha jövő ősszel kezdem a sulit, és három év alatt végzem el, bizony igencsak közel állok majd a harminchoz, mire újsütetű szakmám kezemhez kapva kiléphetek az "iskolakapun" és kezdhetek valamit az életemmel - immáron valami olyasmit, amit nemcsak "úgy ahogy" kedvvel, hanem minden szenvedélyemet beleadva csinálhatok. És csak remélem, hogy a következő négy évben nem változom már olyan gyökeresen, mint az elmúlt négy évben egyfolytában.
De most ez a terv, haladok előre, lesz ami lesz, belevágok. Kimondhatatlanul izgulok.
Egy grand canyon szerű helyen jártam álmomban és egy sziklához erősített, hatalmas, félkör ívű, több emeletes könyvespolcot találtam. Csodálatosan szép volt, remélem létezik ez a hely.
Freud szerint az álom annyiban vágyteljesülés, hogy amit nappal nem tudtunk elérni, azzal éjjel álmunkban kárpótol. Mindig is látni akartam a grand canyont. Mindig is szerettem volna egy óriási könyvespolcot. A tudatalattim a legjobb fej, hogy álmomban két vágyamat összekapcsolva valami olyasminek a meglátásával ajándékozott meg, ami az életben nem fordulhat elő. Gondolom nincs könyves polc a grand canyonban :)
Freud szerint az álom annyiban vágyteljesülés, hogy amit nappal nem tudtunk elérni, azzal éjjel álmunkban kárpótol. Mindig is látni akartam a grand canyont. Mindig is szerettem volna egy óriási könyvespolcot. A tudatalattim a legjobb fej, hogy álmomban két vágyamat összekapcsolva valami olyasminek a meglátásával ajándékozott meg, ami az életben nem fordulhat elő. Gondolom nincs könyves polc a grand canyonban :)
Szokásos kedd
Ezerrel pörög az élet, a régi dolgokon rágódás okozta ráncok összefolynak a ma örömeinek szájszélen megbúvó mosolyával. Zsibbadt gerinc, zsibbadt agy, ami ma felhőtlen röhögés, holnap drámai, nosztalgikus érzelemhullám.
Tegnap Évi - a fogatlan mosogatótársnőm - buzgalmában kiöntött egy óriási adag schokit, teljes káoszt okozva ezzel a placcon. Mindenki rohangált, ő teljes stresszben próbálta menteni a menthetőt, mi meg csak mondtuk neki mindannyian, hogy ez mindenkivel előfordul, kein Stress, de Évi csak stresszelt, mi meg röhögtünk, hogy minden csupa kakaó. Annyira vicces volt, hogy még ma is egész nap ezen nevettünk, aztán jött Kevin - magas, vékony, keresztharapásos, rendkívül jószívű pincérsrác, aki olyan jóízűen tud nevetni, hogy azonnal elfelejted minden gondodat - szóval jött Kevin, hogy prezentálja a schokikatasztrófát, és megint nevettünk és senki nem gondolta, hogy mi fog történni, aztán meg mégis mi lett, hogy megint szétesett a schokitartó üveg, és minden csupa kakaófröccsenés lett, a padlót elárasztotta a sűrű massza. És ebből megint brutális röhögés lett, hogy mostantól minden nap ezt csináljuk úgy tűnik.
Ma nem lehetett zenét hallgatni, mert egy főfőfőOberlás hölgy volt nálunk leltárügyben, és ügyelni kellett a rendre. Michit ez annyira kiborította, hogy délután háromtól folyamatosan a kilencvenes évek legbuzisabb zenéit énekelte, nekem meg vokálozni kellett, mert én nem ismertem a dalszövegeket. A katarzis a wannabenél csúcsosodott, az are you for real résznél, annyira durván toltuk, hogy a lemon treevel kellett kipihenni.
Így telnek a napok, a hullafáradtságot maximálisan kompenzálja a benti hangulat.
Friendship never ends.
Hoffentlich.
:)
Ragyogó, fényes vasárnap reggel van. Porszi az ölemben. Munka előtti ejtőzés a napfényben. A vijjogó kismadarak macskabagolykölyköknek hangzanak. Tulipánom van, sárga tulipán piros cserépben, a szürke irattartó előtt. Észrevetted, mennyire illik az irattartó színe a függönyhöz? Ez nem véletlen!
Három bögre az asztalon, odaszáradt kávémaradék az aljukon, nagykanál mered az ég felé belőlük, és olyan undorító kávélefolyások vannak az oldalukon. Számolgatok, hány cigim van még, kitart-e mára. Helikopter repül valahol, a baglyok időnként belevijjognak a napsütésbe, Porszi már az ablakban fürdik, maga alá nyal a szikrázó napfényben. Papa GTAzik. Én megyek zuhanyozni, aztán hirtelen az utcán találom magam, a következő pillanatban meg már pacsizok a srácokkal, az ujjaim a lefolyót túrják, átengedve a lefelé vezető utat az ételmaradéktól megakadt víznek. Aztán egyszer csak fél nyolc lesz, kezdem a konyha felsikálását, és már a hazafelé tartó villamoson ülök. Így telnek a napok.
Álmomban a mamámnak meséltem, hogy álmomban a mamámnál aludtam miután meghalt.
Három bögre az asztalon, odaszáradt kávémaradék az aljukon, nagykanál mered az ég felé belőlük, és olyan undorító kávélefolyások vannak az oldalukon. Számolgatok, hány cigim van még, kitart-e mára. Helikopter repül valahol, a baglyok időnként belevijjognak a napsütésbe, Porszi már az ablakban fürdik, maga alá nyal a szikrázó napfényben. Papa GTAzik. Én megyek zuhanyozni, aztán hirtelen az utcán találom magam, a következő pillanatban meg már pacsizok a srácokkal, az ujjaim a lefolyót túrják, átengedve a lefelé vezető utat az ételmaradéktól megakadt víznek. Aztán egyszer csak fél nyolc lesz, kezdem a konyha felsikálását, és már a hazafelé tartó villamoson ülök. Így telnek a napok.
Álmomban a mamámnak meséltem, hogy álmomban a mamámnál aludtam miután meghalt.
