Szokásos kedd

Ezerrel pörög az élet, a régi dolgokon rágódás okozta ráncok összefolynak a ma örömeinek szájszélen megbúvó mosolyával. Zsibbadt gerinc, zsibbadt agy, ami ma felhőtlen röhögés, holnap drámai, nosztalgikus érzelemhullám.

Tegnap Évi - a fogatlan mosogatótársnőm - buzgalmában kiöntött egy óriási adag schokit, teljes káoszt okozva ezzel a placcon. Mindenki rohangált, ő teljes stresszben próbálta menteni a menthetőt, mi meg csak mondtuk neki mindannyian, hogy ez mindenkivel előfordul, kein Stress, de Évi csak stresszelt, mi meg röhögtünk, hogy minden csupa kakaó. Annyira vicces volt, hogy még ma is egész nap ezen nevettünk, aztán jött Kevin - magas, vékony, keresztharapásos, rendkívül jószívű pincérsrác, aki olyan jóízűen tud nevetni, hogy azonnal elfelejted minden gondodat - szóval jött Kevin, hogy prezentálja a schokikatasztrófát, és megint nevettünk és senki nem gondolta, hogy mi fog történni, aztán meg mégis mi lett, hogy megint szétesett a schokitartó üveg, és minden csupa kakaófröccsenés lett, a padlót elárasztotta a sűrű massza. És ebből megint brutális röhögés lett, hogy mostantól minden nap ezt csináljuk úgy tűnik.
Ma nem lehetett zenét hallgatni, mert egy főfőfőOberlás hölgy volt nálunk leltárügyben, és ügyelni kellett a rendre. Michit ez annyira kiborította, hogy délután háromtól folyamatosan a kilencvenes évek legbuzisabb zenéit énekelte, nekem meg vokálozni kellett, mert én nem ismertem a dalszövegeket. A katarzis a wannabenél csúcsosodott, az are you for real résznél, annyira durván toltuk, hogy a lemon treevel kellett kipihenni.
Így telnek a napok, a hullafáradtságot maximálisan kompenzálja a benti hangulat.

Friendship never ends.
Hoffentlich.

:)