Sétálj

- Pörköltet főztem, mert tudom, hogy szereted!
- Én is szeretlek!

Semmi értelem nem maradt mára bennem. Cigizek, sörözök, ketchupban nyomom el a csikket.



Van időd szétnézni, csak sétálj!

Második nap. Második nap az ötből, amikor dolgozom, sűrű a hét, sok a vendég. Még a felén sem vagyok túl. Hétkor kelek, valószínűleg van egy őrangyalom, akinek csak az a dolga, hogy az ilyen reggeleken biztonságban eljuttasson a tűzhelyig és vigyázzon, hogy rendben lefőzzem a kotyogósban a kávét. Aztán hirtelen felébred az agyam. A fogmosásnyi, sminkelésnyi időben pont az a nyári dal szól, nosztalgiázom a kávé mellett. Please don't go, please don't go, I love you so, I love you soooo. Tíz perc a munkahelyig, sétálva. Mindig a Josefstädteren. A gyerekek iskolatáskásan ballagnak erre-arra. A csinos osztrákok sietnek a csinos irodáikba. Én is igyekszem csinos lenni, legalább arra a tíz percre, amíg beérek a hotelbe, mert nőnek kell lenni, nőnek kell maradni! Aztán felveszem az egyenruhát és valaki egészen más leszek. Kezdődik. Kezdődik a nyolc-kilenc órán át tartó holtidő, amikor dolgozom. Morgen, morgen, guten morgen! Izgulok, hogy találjak még jó szennyeskocsit. Felpakolok mindenféléből annyit, hogy délig kitartson. Izgulok, hogy elég lesz-e. Ha nem elég, munka közben kell visszajönni és az időkiesés. Liftezés, erste stock office, megkapom a listám, hány abreise, hány bleibe zimmer heute? Megnézem a dienstplant, van-e változás, jövök-e holnap is dolgozni. Aztán liftezés, az ötödikre wagenért, izgulok, hogy ma reggel is ellopták-e a korán érkezők a kocsimról a cuccokat. A kocsi üres, liftezés, második, szappanok, tusfürdők, gumicukrok és miegymás beszerzése, majd izgulok, hogy elég lesz-e. Liftezés, megyek a szintemre, izgulok, hogy mindenhol időben kicsekkoljanak a vendégek, és megnézhessem, van-e ma borravaló, mielőtt a minibaros Lorenzo mindet elcsaklizza. Közben számolgatok, 8 abreise, nyolcszor fél óra, meg 9 bleibe, az kilencszer tíz perc, plusz az ebéd, plusz az ágynemű utánpótlás, plusz 20 perc ami mindig elmegy valamire. Napi húsz perc az életemből nyomtalanul tűnik el, fogalmam sincs hová lesz. Leérek, első szoba választás, kopogok - valami kislányos, idegen hangon mondom, hogy housekeeping, az ingnél felfelé viszem a hangsúlyt, nem is értem, nem is belőlem jön ez a hang. Izgulok, hogy van-e bent valaki. Nincs. Belépek, izgulok, hogy van-e borravaló. Nincs. Izgulok, hogy van-e valami a hűtőben. Néha van.
Aztán fél órán keresztül gépies mozdulatok, a lepedő tökéletesen feszül, húzom, betűröm, húzom, betűröm...
Közben az agyam magától működik, legtöbbször énekelgetek, vagy fütyülök, vagy csak a fejemben belül szólnak valami dalok. Ha sok a munka, akkor mostanában azt, hogy "szaladgál erre arra, szegénynek nincs perc nyugalma, ugráltatják nyakra főre, hampipőke". Általában egy-egy sort éneklek végtelenítve.
Sokadik szoba, úristen bele kell húznom, ha nem akarok estig itt lenni. Dél, egy kis fellélegzés, bár az osztrák  konyhaművészet nem sokat segít. Minden ecetes. Savanyú, ecetes, köményes ételek végtelen sora szerepel az osztrákok étlapján. Nyomok egy automatás kávét, befalom az ételt, közben mosolygok a többiek német viccelődésén, amit többnyire nem értek, néha igen. Ebéd után kimegyünk cigizni. Zamira, az idősebb, valaha szebb napokat látott talán bolgár nő, Aydin, aki török, szabadidejében kendőt visel, és valószínűleg beleverték már rég, hogy az asszonynak motyogni kell. És Viki, a magyar lány, néhány magyar szónyi fellélegzés naponta. Beszélgetnek, mindig ugyanarról. Hány szoba van, ki hányat csinált meg, milyen köcsögök a hausdame-k. Aztán kérdeznek valamit, érzem, hogy na erre most én is mesélnék, de utamat állja a nyelvtan.
Szilárd jól mondta ezt, hogy a fejünkben egy hatalmas gondolatáradat van, és olyan mintha a temérdek gondolatot egy icipici kis csövön kellene kipréselnünk, ami a német. Tőmondatokban beszélek.
Délután, sorban mennek az órák, egyre fáradtabb vagyok, még nyolc szoba, még hét szoba... Utolsó előtti szoba. Nem csinálom, feladom, hazamegyek, megmondom, hogy dolgom van, ez már mégiscsak túlzás, mindjárt végeztem volna, erre még ideadnak plusz szobákat. Pénz, pénz, pénz. Csillogó ruhák, kocsi, saját vállalkozás, lakás, bútorok. Édesanyámra gondolok, és összeszedem magam. Megcsinálom, gyerünk, pénz, ha ezt megcsinálom, az még 5 euró mára. Ha azt megcsinálom, akkor az összesen, ennyi meg annyi euró.
Utolsó szoba, utolsó simítások, csak még ezt meg azt, még egy kis portörlés és kész. Liftezés, felviszem a wagent, összepakolom a talált holmikat és stratégiázok, hogyan rejtsem el a szajrét, amíg leérek. Pedig igazából senkit nem érdekel, de legalább van valami izgalom a dologban. Liftezés, erste stock office, felírom magam a listára, leadom a papírom. Már csak a szemetet kell kivinni, már csak a szennyest kell richtig sortieren! Szembe jön Lorenzo, kedves, mosolyog, mint mindig, hát persze, mert minibar-osként, csak a hűtőfeltöltés a gondja. Kérdezi, hogy komoesztasz, mondanom kell, hogy mujbijen, és akkor örül, hogy grásziász. Kérdez valamit, én felkapom a fejem, bitte? megismétli - örökösen ismételnie kell - hast du viel heute? csak bólogatok, igen, kurva sokat dolgoztam, leszakad a hátam, jézusom mit láttam ma abban a szobában, gondolja az agyam, a kis csövön meg jön, egy ühüm, az nemzetközi. Aztán bis morgen, megyek öltözni.

Most itt vagyok, két és fél órája ülök a gép előtt, pár csetelés, tartom a kapcsolatot az otthoniakkal, zenét hallgatok. Az edények kilencven százaléka mosogatásra vár, de csak most, fél nyolckor érzem, hogy visszatér belém az élet, ennyi idő kell, hogy a munka után újra önmagammá váljak. Főzök, az egyetlen tevékenység, ami maradéktalanul boldoggá tesz.

- Szereti az olasz konyhát?
- Igen, nagyon.
- Kár, mexikóit főztem.