Alakulunk
Medi két hetes és öt napos, kezd kialakulni valamiféle napirendszerűség nálunk. Az esti fürdetés fix, kb. hétkor, aztán vacsi, meg még fél tizenegykor egy kis "nasi", majd alvás. Éjjel kétszer kelünk, reggel fél nyolc körül reggeli. Mivel Guszti még mindig őrjöngő üzemmódban van, ezért a reggeli sétát reggeli kutyafutizássá alakítottuk. A procedúra olyan mint egy burleszk, egyik kezemmel egyensúlyozom a babakocsit, a másikkal próbálom kordában tartani Gusztit, aki rémesen húz, nem valami szépen megy a pózáron vezetés. Közben üvöltözöm, hogy "lassabban" meg hogy "micsinál".
De a végeredmény csodás, a hálás eb a reggeli futi után órákra kidől, így míg Medit ringatom nem kell minduntalan a kutya után szaladgálnom, hogy kirángassam a szájából az ellopott melltartómat, vagy a szemetesből kihalászott kakis pelusokat. Legalább is úgy délután kettőig megúszom a dolgot. Alakulunk :) Íme a kidőlt eb:
Élet Mamzival
Lehet, hogy nem jutok el a bejegyzés végéig. Lehet, hogy a sor végéig sem. Cumiügyelet van ugyanis.
Medi cumizik, kb. egy percig egy huzamban, aztán kiköpi vagy kiesik és vissza kell neki adni. Bemegyek, odaadom a cumit, kijövök, leülök és már hallom, hogy nyöszörög, mert megint kiesett.
Ma jó napunk van, tudtam ebédelni és zuhanyozni is. El is mosogattam. A többi idő valahogy így telik:
Szoptatás-befosás-csuklás-sírás-cumikiköpés-cumilemosás-Guszti a kukából eszik-Guszti az ágyon-Guszti leszidás-sírás-szoptatás-büfiztetés-ringatás-ágyba rakás-sírás-szoptatás-csuklás-befosás-bepisilés-ruhacsere-sírás-cumikiköpés-cumibedugás-cumikiköpés-cumibedugás-cumi a padlón-cumilemosás-cumi a guszti szájában-porszívóval gyerekaltatás-guszti által elásott rántott hús megtalálása az ágyban-sírás- szoptatás-befosás...
Medi cumizik, kb. egy percig egy huzamban, aztán kiköpi vagy kiesik és vissza kell neki adni. Bemegyek, odaadom a cumit, kijövök, leülök és már hallom, hogy nyöszörög, mert megint kiesett.
Ma jó napunk van, tudtam ebédelni és zuhanyozni is. El is mosogattam. A többi idő valahogy így telik:
Szoptatás-befosás-csuklás-sírás-cumikiköpés-cumilemosás-Guszti a kukából eszik-Guszti az ágyon-Guszti leszidás-sírás-szoptatás-büfiztetés-ringatás-ágyba rakás-sírás-szoptatás-csuklás-befosás-bepisilés-ruhacsere-sírás-cumikiköpés-cumibedugás-cumikiköpés-cumibedugás-cumi a padlón-cumilemosás-cumi a guszti szájában-porszívóval gyerekaltatás-guszti által elásott rántott hús megtalálása az ágyban-sírás- szoptatás-befosás...
Csöpögő óriáscicik, alien has. Még mindig megvan az alien has. Még mindig nem érem el a lábkörmöm.
A szülés óta nem aludtam egybefüggő két óránál többet. Az is tele hajszolt álmokkal. Fel-felébredek, ellenőrzöm, hogy Medi él-e még, dacára hogy olyan "felelőtlenül" letettem a kiságyba, miközben én durva két és fél méternyire fetrengek a nagyágyban.
Közben Guszti őrjöng. Nem nagyon tudja feldolgozni, hogy az eddig ráontott szeretetünk helyett most miért csupa szidalom az élete. Ezt nem szabad, azt nem szabad, micsinálsz, tedd már le, ne kukázz. Napközben egyedül vagyok a bébihusival, most meg szakad az eső, úgyhogy Guszti két napja nem volt sétálni. A feszültséget a lakáson vezeti le:
Persze Guszti és Medi is egy igen hatékony eszközzel biztosítják az életben maradást - szupercukisággal.
Medi esetében ehhez még hozzáadódik az a hihetetlenül finom, szinte meseszerű mennyországillat, ami körül lengi. El kellene belőle tenni egy üvegbe, hogy majd rossz napokon elővehessem, vagy majd ha már kamasz lesz és büdös :) Amikor beszippantom ezt az illatot, kezdem sejteni, miért vállalják a nők egynél többször ezt az őrültséget, ami a szülés. Nem részletezem a sajátomat, talán majd egyszer, de elég az hozzá, hogy nem voltam benne biztos, hogy túlélem, sőt volt olyan gondolatom, hogy én ebbe a fájdalomba biztosan bele fogok halni. De aztán mégis itt vagyok, így vagy úgy, Medi kibújt, és ontja a cukiságot :) Múzeumnak hívjuk a hálót, ahová ötpercenként bejárunk Papival és nézzük a gyereket, mint valami különleges kiállítási darabot. Hátratett kézzel szemlélődünk, mint az öreg bácsik egy-egy festmény előtt. Milyen szép, igazi remekmű, mi csináltuk. Büszkék vagyunk :)
DiY
Gyerek még sehol, van viszont lábtartó zsámolyom, amit én egyedül huzatoltam át. Erre teszem a dagadt kis lábikóm, hogy ne legyen mindig tele vízzel. Guszti minden munkafázisban besegített egy kicsit :)
Nem én döntök
Legalább is az érkezés időpontja felől. Több mint három hete készülődik Medi kifelé, töri az utat, küldi a jósló fájásokat, de csak nem határozza el magát végleg a kinti élet mellett. Jól elvan a pocakban. Pedig már nagyon szeretnénk látni. Megesz a kíváncsiság, hogy milyen lehet a kis arca, és hogy mit kezdünk majd ezzel az egész helyzettel, ha végre hárman leszünk. De Medi imád rejtőzködni. Ez a kép még áprilisban készült róla, az összes ultrahangon ezt csinálta amúgy, hogy meg-megmutatta az arcát, de lefényképezni már nem engedte, vagy eltakarta gyorsan a kis kezével, vagy belefúrta magát a méhlepénybe, vagy egyszerűen inkább elúszott, mi meg nézhettük a kis popsiját :)
Balra lent a kis térdecskéi, jobbra fent pedig az arca, amit eltakar a kezével.
Hát szóval imád bent uszikálni, rugdosni a mamit, csuklani, hólyagot passzírozni. Igaziból ügyes, mert azért két hét van még a hivatalos időpontig, de én már nehezen viselem, főleg most, hogy elérkezett a nyár és vele a 35 fok árnyékban. Az arcom reggelente felismerhetetlen, gyűrűt már hetek óta nem tudok amúgy sem húzni, a lábikóim pedig olyanok, mintha valami kis puhos párnácskák lennének a lábfejembe ültetve. Tele vagyok vízzel. Éjjel nem sokat alszom, egyrészt mert fél óránként pisilni kell, másrészt mert ha nem fordulok egyik oldalról a másikra, akkor mindenem fájni kezd, az elfordulás viszont nem megy csak úgy hipphopp, az bizony procedúra, feltápászkodni hasizomkímélő módon, aztán áthelyezni a popsnál a testsúlyt és utána ledőlni, aztán elrendezgetni a has előtt-alatt a takarót, hogy valami tartsa alulról de azért ne szorítson.
Szóval reggel szétcsúszva ébredek. Napközben próbálom bepótolni, de az a helyzet, hogy sajnos horkolok. Vagyis nem horkolok, ez így nem igaz, hanem horkantok. Elszundítok a kanapén és mikor jönne a mélyalvás, valahogy pont akkor történik valami az összeszorított légutakkal, és egy hatalmasat horkantok, amitől felébredek és szégyellem magam. Ezt négyszer-ötször eljátszom, aztán feladom és felkelek. Pedig "most pihend ki magad, amíg még lehet", mintha rajtam múlna :)
De nem panaszkodom ám, csak már várom a végét. Vagyis az elejét. De nem én döntök. A kis rejtőzködő választja meg az időt :)
Gravitáció
Megnéztük a Gravitációt Papival. Először azt akartam, keressünk mára valami vicces filmet, vagy valami romantikusat, aztán valahogy mégis emellett döntöttünk. Gondoltam, mindegy, úgysem tudjuk végignézni, mert mindjárt szülök. Hajnalban megint durván görcsöltem, közben félálomban gyötörtem magam, felébresszem-e Papit, hogy nem megy ám ma nyelvvizsgázni, inkább a kórházba, de aztán egy óra folyamatos fájdalom után belealudtam az akkor már enyhülő görcsökbe. Azt álmodtam, hogy Medi arca körvonalazódik a hasamon és aztán feláll a hasamban, meg énekelt is és nekem rá kellett szólni, hogy "hé, te még nem is tudsz ilyeneket csinálni, hiszen még meg sem születtél". Vajon ő is álmodik bent rólam olyasmikről, amiket én még nem tudhatok?
De a lényeg, hogy megnéztük ezt a filmet, és amúgy nem adtam volna ezért ennyi oszkárt, másrészről viszont iszonyatos kattanás volt nekem a sztori. Vagyis inkább amin keresztül megy benne a Sandra Bullock (jaj de utálom én a Sandra Bullockot).
Mert pont így érzem magam most perpill, mint aki "kiesett az űrbe".
Nincs összeköttetés, egyedül vagyok, valahol van George Clooney meg Houston, de igazából csak sodródom, magamra vagyok utalva és nincs uralmam a dolgok felett. Jön az űrszemét megállíthatatlanul, el fog találni, és nem tudom mit kell csinálni, de valamit csinálni kell, különben baj lesz.
Nekem kell csinálni, mert senki nem csinálja helyettem. Senki nem érezheti helyettem. Egy ember sem tudhatja pontosan, mit érez a másik, mint ahogy abban sem lehetünk biztosak, hogy amit én kéknek hívok, azt a másik is pont ugyanúgy látja-e. Van egy megegyezésünk, hogy melyik a kék szín, mondjuk, hogy az a kék, ami olyan mint az ég, de lehet hogy másoknak az ég teljesen más színű, mint nekem. Viszonyítási alapnak jó, de igazából semmi sem biztos. Így van ez a fájdalommal is. Meg minden egyéb érzéssel.
És csak várok, és nem tudom előre, hogy földet érek-e. Mert itt nem elég a tudás, nem elég a felkészültség, szerencse is kell, meg hogy jókor legyünk jó helyen, pont mint az életben, csak itt pár órába sűrítve. Lehet, ettől ilyen nagy cucc ez a szülés, az egész élet benne van, a kockázat, meg a fájdalom, meg a szépség, meg a csoda. Meg minden.
Nem a fájdalom a lényeg, az ismeretlen.
Súlytalanság van, és néma csend.
Űr.
Sodródom a végtelenben és nem tudok mást tenni csak várni, hogy elfogy-e az oxigén, vagy megmenekülök mégis. Minden csak másodperceken múlik, minden olyan esetleges.
Most minden nap minden percében futkos a bőrömön az érzés, hogy milyen esetleges az élet. Boldogságban úszni vagy kínok közt vergődni - egy lehelet választja el a kettőt.
És ki dönt a kettő között? Isten? Milyen alapon?
Vagy én? Nekem nincs meg hozzá a tudásom.
Vakszerencse?
Igen, így telnek az utolsó percek (napok?). Csupa kérdés most az élet.
De mielőtt elfogy az oxigén, meg lehet állítani az űrben a nem létező időt, hogy gyönyörködjünk a Föld horizontján megjelenő napfelkeltében. Talán ennyi az egész élet.
De a lényeg, hogy megnéztük ezt a filmet, és amúgy nem adtam volna ezért ennyi oszkárt, másrészről viszont iszonyatos kattanás volt nekem a sztori. Vagyis inkább amin keresztül megy benne a Sandra Bullock (jaj de utálom én a Sandra Bullockot).
Mert pont így érzem magam most perpill, mint aki "kiesett az űrbe".
Nincs összeköttetés, egyedül vagyok, valahol van George Clooney meg Houston, de igazából csak sodródom, magamra vagyok utalva és nincs uralmam a dolgok felett. Jön az űrszemét megállíthatatlanul, el fog találni, és nem tudom mit kell csinálni, de valamit csinálni kell, különben baj lesz.
Nekem kell csinálni, mert senki nem csinálja helyettem. Senki nem érezheti helyettem. Egy ember sem tudhatja pontosan, mit érez a másik, mint ahogy abban sem lehetünk biztosak, hogy amit én kéknek hívok, azt a másik is pont ugyanúgy látja-e. Van egy megegyezésünk, hogy melyik a kék szín, mondjuk, hogy az a kék, ami olyan mint az ég, de lehet hogy másoknak az ég teljesen más színű, mint nekem. Viszonyítási alapnak jó, de igazából semmi sem biztos. Így van ez a fájdalommal is. Meg minden egyéb érzéssel.
És csak várok, és nem tudom előre, hogy földet érek-e. Mert itt nem elég a tudás, nem elég a felkészültség, szerencse is kell, meg hogy jókor legyünk jó helyen, pont mint az életben, csak itt pár órába sűrítve. Lehet, ettől ilyen nagy cucc ez a szülés, az egész élet benne van, a kockázat, meg a fájdalom, meg a szépség, meg a csoda. Meg minden.
Nem a fájdalom a lényeg, az ismeretlen.
Súlytalanság van, és néma csend.
Űr.
Sodródom a végtelenben és nem tudok mást tenni csak várni, hogy elfogy-e az oxigén, vagy megmenekülök mégis. Minden csak másodperceken múlik, minden olyan esetleges.
Most minden nap minden percében futkos a bőrömön az érzés, hogy milyen esetleges az élet. Boldogságban úszni vagy kínok közt vergődni - egy lehelet választja el a kettőt.
És ki dönt a kettő között? Isten? Milyen alapon?
Vagy én? Nekem nincs meg hozzá a tudásom.
Vakszerencse?
Igen, így telnek az utolsó percek (napok?). Csupa kérdés most az élet.
De mielőtt elfogy az oxigén, meg lehet állítani az űrben a nem létező időt, hogy gyönyörködjünk a Föld horizontján megjelenő napfelkeltében. Talán ennyi az egész élet.
A buzi eső
Jó reggelt!
Tegnap semmihez sem lehetett itt kezdeni, mert reggeltől estig esett az eső. Annyira mérges voltam, hiszen itt ünnepnap volt, Papi végre itthon, és mehetnénk a szabadba az utolsó napok egyikén, erre moccanni sem lehetett, csak néztem a kanapéról, ahogy egyszer jobbról balra, aztán balról jobbra fújja a szél a kövér esőcseppeket, aztán meg mint a Forest Gumpban, "néha úgy éreztük lentről esik felfelé". Ilyesmi volt itt tegnap:
Lett volna mit csinálni a lakásban, de annyira mérges voltam, hogy a méreg elfoglalta az egész napomat, nem maradt másra idő jóformán, csak arra gondoltam, hogy kimennék és az esőt megfognám, és jól bepancsolnék neki. Buzi eső.
Gondolom a hormonok már megint..
Ez az utolsó hónap nem valami mesés a mamiság szempontjából. Tegnap este ettem egy kis dinnyét, úgyhogy az éjjel vagy nyolcszor voltam pisilni. Amúgy sem tudok rendesen aludni, mert az óriás has már külön életet él, és ha fordulok egyet, mindig előbb lendíteni kell a kiinduló helyzetben, aztán meg a fordulópontot elérve vigyázni, hogy a túl nagy lendülettől ki ne essek az ágyból. Végre újra elalszom, hogy a szülésről álmodjak, ekkor Guszti rendszeresen ad egy jó bűzös csókot, hogy aludj jól, ettől persze felébredek. Így telnek az éjszakák. Csoda, hogy kialvatlan vagyok.
Pedig most kellene pihenni állítólag, "amíg még lehet". Imádom az ilyen tanácsokat, hát nyilván, nem kellene siettetni az időt, de már szörnyen unalmas ez a terhesség. Vagyis inkább már nem érdekel, most már az érdekel, hogy milyen lesz majd Medivel. "Majd visszasírod a terhességet" - mondják az anyukák. De most komolyan, ezt anno ki hitte el, amikor terhes volt? Ez is olyan, mint hogy utálsz suliba járni, bárcsak dolgozhatnál. Aztán amikor dolgozni kell, akkor azt érzed, bárcsak legalább egy napra visszamehetnél a suliba. De se az egyik se a másik oldalon nem játszik a realitás.
Jobb lenne ha jönne a kis Medi, akkora hasam, mint egy hordó, a lábaim tele vannak vízzel, és a bőröm kezdi elhagyni a maradék erejét. Meg az eszem is. Minden apró fájdalmacskára összerezzenek, "kezdődik?".
Nem félek, izgulok. Az ismeretlentől parázok. Mint egy vizsga előtt, amire felkészültél, de tudod, hogy mindig van "meglepetés" a feladatban, a vizsgán sosem az a példa, mint amit a tanárral begyakoroltatok, hanem ott van benne valami csavar.
Na mindegy, próbálok nem agyalni, illetve próbálok úgy tenni, mintha a szülés még nem is lenne aktuális, hanem csak sima hétköznapokat élnék.
Ilyenek ezek az utolsó napok (hetek?).
Na tessék, itt tartunk
Végre elkészülhetett a "lebegő" bögre kép, Medi fogja helyettem :) 35 hetesek voltunk vasárnap. Tegnap megvolt a szóbeli, amennyire lehetett összezavartak, de próbálok pozitív maradni és nem halálra idegesíteni magam a következő egy hónapban, amíg kiderül a tényleges eredmény. Meg még hátravan ugye a magnó, és ahhoz, hogy komolyan vegyem, úgy kell éreznem, hogy van értelme megcsinálni.
Borzalmas szülés parák törnek rám amúgy hullámokban, most egészen kellemes, de pénteken nagyon féltem, hogy távol a kórházamtól, távol a férjtől meg a cuccaimtól, Győrben egyszercsak beindul a szülés. Szétrázott a volán busz és Medi ettől valami fura alakzatot vett föl a hasamban, és megnyomott néhány ideget, amitől nekem teljesen szülésszerű fájdalmaim voltak, vagy lehettek még jósló fájások is, nekem végül is mindegy, de a lényeg, hogy mozdulatlanul feküdtem inkább, hátha bent marad a gyerek, és végül bent is maradt. És megbeszéltük, hogy a magnóig most már bent is marad, utána tőlem jöhet, ha szeretne :)
Az is lehet, hogy csak honvágyam volt, és erre paráztam rá annyira. Négy napot kellett külön töltenem anyuéknál, és akármennyire is jó otthon, a családom nekem már itt van. Ehhez a mamisághoz úgy tűnik, jár a családösszetartó "mamaszita hormon", és a fél napnál hosszabb távollétet ez már nem tolerálja. A külön éjszakázást meg pláne. A négy napos külön hétvége lehet, hogy maradandó károsodást okozott az agyamban.. :)
Tegnap este érkeztem haza, Guszti vonyított az örömtől, annyira ugrált, hogy jól meg is karmolt a nagy lelkesedés közben. A távollét őt is megviselte, mégiscsak együtt töltöttük az elmúlt heteket, most meg hirtelen eltűntem. Amúgy is kamaszodik, de most még inkább belebújt a kisördög. Szegény Vekerdyt is kivégezte például:
Én meg valahogy így nézek ki, szépen kismalacosodik az arcom, amiből azért arra következtetek, hogy hamarosan megérkezik a kis Prinzessin :)
Az unatkozó háziasszony, aki én vagyok
Még az utolsó munkanapjaim egyikén olyan mosolygósan szánakozó fejjel kérdezte a 42 éves szingli kolléganőm, hogy "Mit fogsz csinálni otthon? Egész nap aludni fogsz? Olyan unalmas lesz neked" - mondta. Azt hittem, viccel. Vagy gúnyolódik. Pedig ő teljesen komolyan gondolta. Én meg az ellenkezőjét. Nem is emlékszem, mikor unatkoztam én utoljára.
Másfél hete vagyok itthon, és minél több dolgot végzek el, annál több lesz a teendőm. Mindig is cikinek tartottam a háziasszony státuszt, és gondolatban még mindig kézzel lábbal tiltakozom az ellen, hogy én is az vagyok, pedig de. Eddig is tök nyilvánvaló volt, most meg főleg, hogy egy nő, ha dolgozik, alkalmatlan a házimunka tökélyre fejlesztésére. Egyszerűen olyan ez, mármint a házimunka, hogy sosincs vége, mindig találsz valamit, ami poros, mindig találsz egy szekrényt, amit még át lehet rendezni, vagy egy fiókot, aminek a tartalmát még tovább lehet szelektálni. Vagyis olyan ez, mint a fizika - addig selejtezgeted a cuccokat, míg el nem jutsz az elemi részecskéig :)
És most még azt is be kell vallanom, hogy mennyire élvezem én a háziasszony szerepet. És hogy a bennem lévő ódzkodás oka kizárólag a "jaj mit fognak szólni mások" típusú élményekből ered. Mert a szupernő mindenhol szupernő. Jó munkája van, csillog villog a lakása, istennő a konyhában és prosti az ágyban. És a háziasszonykodással máris kiesik egy játszani való szerep, a törtető karrieristáé. Végül is eleve hátrányból indulok, mert nekem a főzés a mindenem, arra meg ugye bárki mondhatja, hogy hát azt ugye alapból illik kérem mesterfokon űzni, emellett még maradi idő "valami rendes" hivatásra is.
Szerepek. Hipnózis. Fenébe velük.
Én vagyok a háziasszony. Finom ebéddel várom a férjem.
Nem mintha eddig nem azzal vártam volna, de végre van időm. Van időm a tökéletes alapanyagok összeválogatására. Van időm megtalálni, hogy hol lehet a dolgokat a legjobb áron beszerezni.
Vagy öt éve, mióta önállóan vezetek háztartást, azt tervezem, hogy nálam minden bio lesz és környezetbarát. Öt éve nem tettem ez ügyben egy lépést sem. Kivéve ma. Ma végre megvettem a mosódiót, mosószódát. Alaposan utánajártam a neten, hogy mit hogyan kell ezekből használni, és igaziból kb pár óra alatt kitanultam a dolgot, és rájöttem, hogy mekkora kár, hogy ezt csak most kezdem el. De az ember mindig tart az ismeretlentől és inkább egyszerűbb volt levenni a merkur polcáról a kész mosóport meg az öblítőt, környezetvédelem ide vagy oda. De jobb későn, mint soha, különben is a babaholmikat nem lehet csak úgy ukmukfukk öblítőzni.
Nem untatok senkit a részletekkel, de a lényeg, hogy az egy kiló mosódió, amit vettem, kb. 200 mosásra elegendő és így még a puhító ecettel és illatosító citrom illóolajjal együtt is fele annyiba kerül a mosás, mint egyébként. És még a lelkiismeretem is megnyugodhat, a világ megmenekült, három vegyszeres flakonnal kevesebb lesz a lakásban.
Sőt idővel még kevesebb, mert a mosószóda mindenre jó, mosogatószernek, felmosónak is például.
Amíg meg nem érkezik Medi, addig igyekszem az új szokásokat megszilárdítani. Állítólag 21 napig kell töretlenül csinálni valamit, hogy szokássá váljon.
Az ökomamiságon kívül, most a reggeli kakisétát szilárdítjuk meg Gusztival. Amíg ő reggelizik én megfőzöm a kávét és aztán lent iszom meg, amíg ő rohangál az udvaron, és kakil. Addig kell ezt minden reggel kivétel nélkül így csinálnunk, amíg részévé válik a komfortzónánknak és már az lenne kényelmetlen, ha nem így csinálnánk. Eddig utálatos dolog ébredés után azonnal kimenni a hidegbe, de majd tizenkilenc nap múlva megmondom, hogy ez változott-e. :)
Másfél hete vagyok itthon, és minél több dolgot végzek el, annál több lesz a teendőm. Mindig is cikinek tartottam a háziasszony státuszt, és gondolatban még mindig kézzel lábbal tiltakozom az ellen, hogy én is az vagyok, pedig de. Eddig is tök nyilvánvaló volt, most meg főleg, hogy egy nő, ha dolgozik, alkalmatlan a házimunka tökélyre fejlesztésére. Egyszerűen olyan ez, mármint a házimunka, hogy sosincs vége, mindig találsz valamit, ami poros, mindig találsz egy szekrényt, amit még át lehet rendezni, vagy egy fiókot, aminek a tartalmát még tovább lehet szelektálni. Vagyis olyan ez, mint a fizika - addig selejtezgeted a cuccokat, míg el nem jutsz az elemi részecskéig :)
És most még azt is be kell vallanom, hogy mennyire élvezem én a háziasszony szerepet. És hogy a bennem lévő ódzkodás oka kizárólag a "jaj mit fognak szólni mások" típusú élményekből ered. Mert a szupernő mindenhol szupernő. Jó munkája van, csillog villog a lakása, istennő a konyhában és prosti az ágyban. És a háziasszonykodással máris kiesik egy játszani való szerep, a törtető karrieristáé. Végül is eleve hátrányból indulok, mert nekem a főzés a mindenem, arra meg ugye bárki mondhatja, hogy hát azt ugye alapból illik kérem mesterfokon űzni, emellett még maradi idő "valami rendes" hivatásra is.
Szerepek. Hipnózis. Fenébe velük.
Én vagyok a háziasszony. Finom ebéddel várom a férjem.
Nem mintha eddig nem azzal vártam volna, de végre van időm. Van időm a tökéletes alapanyagok összeválogatására. Van időm megtalálni, hogy hol lehet a dolgokat a legjobb áron beszerezni.
Vagy öt éve, mióta önállóan vezetek háztartást, azt tervezem, hogy nálam minden bio lesz és környezetbarát. Öt éve nem tettem ez ügyben egy lépést sem. Kivéve ma. Ma végre megvettem a mosódiót, mosószódát. Alaposan utánajártam a neten, hogy mit hogyan kell ezekből használni, és igaziból kb pár óra alatt kitanultam a dolgot, és rájöttem, hogy mekkora kár, hogy ezt csak most kezdem el. De az ember mindig tart az ismeretlentől és inkább egyszerűbb volt levenni a merkur polcáról a kész mosóport meg az öblítőt, környezetvédelem ide vagy oda. De jobb későn, mint soha, különben is a babaholmikat nem lehet csak úgy ukmukfukk öblítőzni.
Nem untatok senkit a részletekkel, de a lényeg, hogy az egy kiló mosódió, amit vettem, kb. 200 mosásra elegendő és így még a puhító ecettel és illatosító citrom illóolajjal együtt is fele annyiba kerül a mosás, mint egyébként. És még a lelkiismeretem is megnyugodhat, a világ megmenekült, három vegyszeres flakonnal kevesebb lesz a lakásban.
Sőt idővel még kevesebb, mert a mosószóda mindenre jó, mosogatószernek, felmosónak is például.
Amíg meg nem érkezik Medi, addig igyekszem az új szokásokat megszilárdítani. Állítólag 21 napig kell töretlenül csinálni valamit, hogy szokássá váljon.
Az ökomamiságon kívül, most a reggeli kakisétát szilárdítjuk meg Gusztival. Amíg ő reggelizik én megfőzöm a kávét és aztán lent iszom meg, amíg ő rohangál az udvaron, és kakil. Addig kell ezt minden reggel kivétel nélkül így csinálnunk, amíg részévé válik a komfortzónánknak és már az lenne kényelmetlen, ha nem így csinálnánk. Eddig utálatos dolog ébredés után azonnal kimenni a hidegbe, de majd tizenkilenc nap múlva megmondom, hogy ez változott-e. :)
