Egy régi kép a tengerről

- Nem értem, miért olyan nagy dolog ez? - szólt Rhoda, s arca valóban értetlenséget tükrözött. - Hiszen ez csak egy kép.
A szoba félhomályát apró, kavargó füstcsóvák lepték be. A lenvendula erőteljes illata józanítóan áradt szerteszét. Az ablakon beszűrődő fény csak egy sávban világította meg a szobát, néhány kis bogár repkedett körülötte.
- Egyáltalán nem csak egy kép. Az a nő az emlékeimtől fosztott meg. Nem az a lényeg ki áll ott a tengerparton, tényleg nem. Igazán ilyen kicsinyesnek nézel?
- Tudod, hogy...
- Ami akkor történt, az a lényeg.
- Számodra.
- Pontosan.
- Ugyan..
- Semmit sem értesz. - Susan hangja itt elcsuklott egy pillanat erejéig. Szeme száraz volt, fiatalon elhagyta a könnyeket, megszokta, hogy nem sír. Szerette ezt a tartást önmagában, a felemelt főt; hogy bármikor gond nélkül farkasszemet nézhetett bárkivel. De a hangja elárulta. Belül mégis ugyanaz maradt, az a 19 éves lány, bizonytalan, de egyben merész is, szenvedélyes. - A boldog embereket nem érdekli a valóság; te mintha mindent egy üveglapon át néznél, ami megszűri a fájdalmat... de az összes szépséget is, ami létezik. Sokat érsz vele.
- Ne haragudj, de eléggé túldramatizálod a dolgot.
- Nincs sok választásom. Nekem jutott az itthon vergődő vén csoroszlya szerepe.
- Bolondság. Nem tudom, mi olyan nagy dolog egy képen. Te tudod, hogy te állsz ott a tengerparton, mást meg úgysem érdekel.
- Igenis nagy dolog. Pontosan azért, mert csak én tudom, milyen érzés volt ott álni, az én emlékem, amit senkinek nincs joga ellopni. Én sétáltam vele azon a délutánon. Szentimentális, infantilisen romantikus naplemente volt. És mintha lebegtünk volna - összefogództunk, Bernardnak minden két percben fel kellett emelnie, mert a homokban rákok futkostak és féltem, hogy megcsípnek, hiába mondta, hogy ők jobban félnek mint én... Olyan gyerekek voltunk. Tudod, az ember, ha megöregszik egyre jobban látja, hogy mi az, ami veszendő, de akkor, huszonévesen nem hittük, hogy van vesztenivalónk. Olyan öröknek tűnt minden. Nem... Nemcsak tűnt. Olyan örök az a pillanat... Ahogy egyensúlyozva vártam, hogy végre kész legyen, hogy a vászonra kerüljön az utolsó vonás is. És lement a nap, és gyönyörű volt minden. A fények, az illatok, a tenger illata, a sós szél, a csók...
- Tényleg csodálatos. - szólt Rhoda, s arca együttérzést tükrözött. - Hiszen ez tényleg csodálatos.

Üres

Két éve ezzel kergettem magam az őrületbe:
http://www.youtube.com/watch?v=inbk68QVibA

A fagyos téli estéken egyedül sétáltam a Baross utcán, hallgattam ezt a számot, oda-vissza, egyfolytában, figyeltem a boldog embereket és kerestem. Kerestem azt, amit elvesztettem. Azt, ami én lehettem valaha. Azt hittem, ha kitartóan keresem, megtalálom, de csak egyre messzebb kerültem.

Fogalmam sincs, hogyan kaptam vissza az életem és néha miért nem tudok neki örülni.

Édes Istenem, milyen borzasztó volt az a hiábavaló keresés és a szenvedés! Köszönöm, hogy nem engeded elfelejteni!

Létezni a létezésért

Tegnap délelőtt ötödmagammal ébredtem egy hazafias utcában, 3 takaró alatt, négy számmal nagyobb pulóverben, mellettem a nagy, barna viziló, akit azért kaptam, hogy éjszaka vigyázzak rá és takarjam be, ha netán fázna. Finom, meleg érzés volt, mondhatni béke töltött el, és a komfortérzetem maximumra ugrott, a fával fűtött, másfél négyzetméter per fő életterű szobában.

Előző éjjel borzasztó fagyos szélben küzdöttük végig magunkat Pesten és Pesterzsébeten, de reggel még az elfüggönyzött ablak ellenére is tudtuk - süt a nap.

Furcsa érzés. Egy délelőttre elfelejtettem a gondjaimat, a marketing beadandót, a kérdőíveket és a kötelezettségeimet. Nem mondom, hogy ezután mindig így fogok majd élni - ahhoz túl konvencionálisnak és konformistának neveltek -, de jó volt, hogy kiűzettem picit a normális környezetemből, és léteztem egy kicsit pusztán a létezésért.

Köszönet érte Zselenszky apónak és vidám kompániájának! :)

Nyeremény egy napsütéses mosoly - tőlem Nektek! (ha ez számít)

Lehangoló novella

...az örökösen panaszkodók szájának befogására

Önhitt és még hülye is

Aztán kívülről látta önmagát, ahogy ott fekszik. Persze, gondolta, lehet ezzel is mit kezdeni. Kozmikus újrakezdés, a teremtés koronája lehetőséget kap az élettől. Egészen korrekt ez így, hiszen mi a francnak és egyáltalán ki által van az megírva, hogy az ember csak egyszer él és azon nem lehet javítani. Vissza kell térni, meg kell kapni a sanszot, muszáj, másképpen minden ember szerencsétlen lenne. Valószínűleg az életében lévő rossz dolgok mind csak tanító szándékkal mentek végbe, hibái pedig nem lehettek mások, mint a rossz sors összeesküvései. De mivel jó és okos ember volt, lehetőséget kapott, hogy bizonyítsa mindezt, aztán újrakezdjen mindent. Nehéz volt másra gondolni, illetve ez volt a ponyvákból ismert, egyetlen reális változat.
Talán ott kellene kezdeni, hogy sohasem volt egy „valamire való” munkája. Két vagy három hónapot dolgozott egyhuzamban, ennél többet soha. Mindig volt egy főnök, aki túl sokat akart, vagy túl keveset. A szemét kollégák is csak fúrták, mert nem akarta őket meghallgatni, egyszerűen nem volt rájuk kíváncsi. Kevés volt a pénz, naná, majd szétdolgozza a belét ennyi kis lóvéért. Az állam így is elvitte majd’ a felét.
Egy „rendes” kocsira persze sosem futotta. A buszon meg a sok köcsög, egyik a lábára lépett, másik egész úton bámulta, az a hájas dög is, a zsíros hajával – miért nem bírnak ezek adni magukra?
Bezzeg az Eszti, jó kis nő volt, kár hogy otthagyott. De ha egyszer folyton hisztizett, fene sem igazodott ki rajta, mindig mást akart, nem hagyott békét az embernek.
De nem volt ideje a végére érni, mert egyre csak távolodott a padlón fekvő önmagától. A remény, hogy mindezen javítson, szertefoszlott.

Korábban,

amikor a padlóról szedegette fel a tablettákat, már nem azért röhögött, mert mindez annyira viccesnek hatott. Akkor már önmagán röhögött. Ez volt életének talán egyetlen tiszta pillanata, pont mikor totál seggre esett az italtól és a gyógyszerektől. Látta, hogy milyen szánalmas volt ez a picsogás, ez a folyamatos oltogatás, ez a sorozatos balszerencse. Látta, hogy 28 éve alatt milyen képet vágott mindenhez, hogy ott volt arcán a megilletődöttség, akárhányszor belerúgtak, mintha komolyan meglepte volna az emberek viselkedése, és mintha nem pont így rúgott volna a többi megilletődött ember pofájába. Röhejes volt, ahogy próbálta elhitetni magával, hogy nem hibás, hogy ő talán csak túl őszinte volt mindig, csak jót akart - az egész csak siralmas mellébeszélés. Nem is értette, hogy volt ideje másra ennyi panaszkodás mellett.

A röhögéstől alig bírta bevenni a tablettákat, de azért sikerült. Pontosan 5 perccel a felismerés után arccal a tükörnek esett, a mosdókagylóra csúszott, majd a padlóra és vége volt.

Ifjúsági napon voltunk

Élménybeszámolóm itt olvasható Szami fotóival fűszerezve:
http://alternativa.blog.hu/2008/11/16/ifjusagi_nap_a_gyeha_ban_az_alternativaval

Amúgy meg!
Oknyomzó kerekasztal-beszélgetés:
http://keret.hu/portal/hu/programajanlo/2008-11-19/gyorieket-a-petofi-radioba

Rekviem minden szépségért

Hallgasd: http://www.youtube.com/watch?v=W02LTH8qba0&feature=related


"Elmúlt a nyár,
mintha nem lett volna,
Langy meleg van,
de ez kevés.
Minden ami lehetett
akár az ötágú levél,
kezembe esett,
de ez kevés.
Hiába sem a jó
Sem a rossz nem esett,
Minden fény égett,
De ez kevés.
Az élet szárnya alá vett
Óvott és védett
Minden sikerült,
De ez kevés.
Levél nem égett,
Ág nem tépett
A nap tiszta, akár az üveg,
De ez kevés. "

Éljen, itt az új Alternatíva

Az alábbi linken megtekinthető, letölthető, de holnaptól kézbe is vehető változat!

http://alternativa.blog.hu/2008/11/02/az_alternativa_2008_oktoberi_tartalmabol_1

Elnézést tábla

Street Art

Gimnáziumi osztályok számának csökkentése

Színház

Könyv

Zene

Élménybeszámolók

Szóval mindenféle jóság :)

Tessék olvasni!

(A 10.-11. oldalon olvashatjátok cikkemet)

Filmek, amik lehettek volna jók is

Tipikus esete ennek a tegnap látott borzalom; az Agneszka Holland rendezte Teljes napfogyatkozás "filmű cím"*. Önmagában érdekes a történet, de a két költőnek a lehető legrosszabb oldalát mutatja be - azt amire általában csak úgy mellékesen vagyunk kiváncsiak, vagy mert tudni akarjuk egy-egy mű mögött milyen érzelmek és milyen történések bújtak meg.

Ez a film viszont két óra folyamatos meleg picsogás. Még egy hetero kapcsolatban is fárasztó az ilyesmi, de két férfit nézni állandó szerelmi cívódásaik közepette, már tudom, nem nekem való. Az egyik átszúrja a másik kezét, erre az bőg, de azért a végére csak átlövi szerelme kezét, és akkor megint bőg.

Nem vagyok az érzelmek és a szenvedély ellensége, az egyetlen bajom, hogy ez a film csak azt felejti el, ami igazán fontos. Hogy ez a két nyafka macska tulajdonképpen fantasztikus költő volt, és olyat alkottak, amivel megváltoztatták a költészetet. A forgatókönyv író és a rendező úgy tűnik nem olvasott egyetlen Rimbaud vagy Verlaine művet sem, mert ha olvasott volna, nem felejtette volna el a szereplők szájába adni őket, és ezáltal felhívni a figyelmet valami lényegesre; valamire, ami túlmutat a testiségen és azon hogy Rimbaud például élt-halt a napsütésért.

Egyszóval, ha a Port.hu-n (aminek egyébként jó barátja vagyok) az áll, hogy 9.4/10, azt nem feltétlenül kell elhinni.

Legyen itt egy Rimbaud vers, csak hogy lássunk is belőle valamit:

Szégyen

Amíg penge nem hatol
bele metszőn az agyába,

e zsíros zöld sárba, hol

soha nem kel ifju pára...

(Orrát, ajkát, a fülét

ah! jobb néki, ha levágja,

s a hasát is! ó, nagy ég!

s utánuk hull a két lába!)

De nem; valóban, amíg

penge nem jár a fejében,

ölébe nem csap kavics,

láng nem marja a belét lenn,

azt hiszem az ostoba

jószág, ez a kellemetlen

fickó nem ún meg soha

pimaszkodni egy szemet sem,

szirti macska, bűzgomoly

füstöl tőle föl az égre!

- Mégis, Uram, holtakor

szálljon némi ima érte...

*Ez a kifejezés akkor használatos, amikor egy filmet csak azért készítenek el, mert előzőleg kitaláltak egy nagyon frappáns címet és kell hozzá - szó szerint - gyártani valami filmszerűt.

Ózsürdüí zsö szvi hörőz!

Éljen November 1.0 (egypontnulla)

Azaz novemberi első jelentés. Novemberi első fellélegzés, nyújtózás.
Novemberi első zh. Novemberi első siker. Első szerelmes szavak.
Novemberi első könyv.
Új füzetek, új tollbetét.

Mindez pár nap alatt.

A sikeres francia zh és a tavaszias napsütés tiszteletére énekeljen Edith Piaf, akit imádok, mindjárt meghalljátok, miért:

http://www.youtube.com/watch?v=MBoTRF2aK4s

Ma chambre a la forme d'une cage
Le soleil passe son bras par la fenêtre
Les chasseurs à ma porte
Comme des petits soldats
Qui veulent me prendre

{Refrain:}
Je ne veux pas travailler
Je ne veux pas déjeuner
Je veux seulement oublier
Et puis je fume

Déjà j'ai connu le parfum de l'amour
Un millions de roses
N'embaumeraient pas autant
Maintenant une seule fleur
Dans mes entourages
Me rend malade

{au Refrain}

Je ne suis pas fière de ça
Vie qui veut me tuer
C'est magnifique
Etre sympathique
Mais je ne le connais jamais

{au Refrain}

Je ne suis pas fière de ça
Vie qui veut me tuer
C'est magnifique
Etre sympathique
Mais je ne le connais jamais

{au Refrain}

Olvassunk kortárstól!

Virginia Woolf egy esszéjében azt írja, általában nem szeretjük a kortárs irodalmat. Azért, mondja, mert a korábbi korok írói és költői által leírt érzések letisztultak, bennünk is megvannak, ismerősek, így nem kell „latolgatnunk”, nem kell kutakodva mögé és magunkba néznünk. Ezzel szemben a kortárs mindig azt jeleníti meg, ami éppen most van születőben, ami éppen kiszakad az egyénből vagy magából a társadalomból, végig kell rágnunk magunkat az okokon és következményeken, vállalva azt, hogy tévedünk, vagy ami még rosszabb, hogy maga az író tévedett.
Annak megállapításában, hogy mennyi az igazság a Balogh Robert által leírt kórképben, szintén magunkra vagyunk hagyatva. Az átlag magyar embernek ugyanis két általános képe van a bölcsész szakos egyetemistáról; az egyik sztereotípia szerint ők azok a szemüveges, kordbársony-kabátos könyvmolyok, a másik kép féktelen orgiákat leíró nagyvárosi legendák során alapul. Hogy melyik áll közelebb a valósághoz, azt ki-ki saját ismeretei alapján tudja eldönteni, illetve ebben már az író Elveszett című regénye is segítségünkre lehet. Balogh Robert a „könyvmoly-sztereotípiát” elvetve a második rétegből emel ki egy figurát, s általa az „önsorsrontás”, lecsúszottság témáját feszegeti naplóregény formájában.
A könyv különlegessége, hogy a hihetetlenül jó (értsd: szarkasztikus) humorral megáldott író 5-10 oldalanként megajándékoz valami pirongató mindennapi igazsággal, melyet így, ebben a formában talán sohasem mondanánk ki, pláne nem vetnénk papírra. Szintén nagy előnye a könyvnek a helyenként trágár stílusa, mivel ez nem cél, hanem eszköz az író kezében, melyet nagyon jól használ a valóságra való rámutatáshoz. Ennek már csak azért is fontos szerepe van, mert könnyen elűzi a „komolytalan” olvasókat – az első pár oldalt kíméletlenül teletűzdelte obszcenitással, és aki az elejénél megakad, felháborodik és leteszi a könyvet, az meg sem érdemli, hogy megkapja a későbbiekben következő hihetetlenül mély tartalmat.
A regény tehát értékes, sallangoktól mentes, és nem utolsó sorban izgalmas is; ha valamire fel kell készülnünk olvasás előtt, az az, hogy soha nem azt kapjuk benne, amire számítottunk.

Élet - Halál - Halhatatlanság

Halhatatlanság. Vajon mindannyiunk élete oda vezet? Vagy a halálunk vezet oda? Kundera szerint aki számol a halállal, annak egyformán számolnia kell a halhatatlansággal is, mivel ez a kettő valójában szorosabban összefonódik, mint bármi más (mint Marx és Engels, mint Romeo és Júlia, vagy mint Laurel és Hardy - ezen képtelenség nem elmosolyodni).

De miért kell számolnunk a halhatatlansággal? Pontosabban; miért kell vele számolnunk, mikor sokszor még a saját életünkkel is elfelejtünk számolni? Mi az értékesebb - az életünk, vagy a halhatatlanságunk? Egy puha köntösben üldögélek a számítógép előtt, megreggelizve, majdnem frissen, vagy éppen melankóliámban ücsörögve, és lehetetlen módon semmit sem érzek, mert annyira lefoglal egy másik élet, ami megfoghatatlan, nem látom, nem láthatom milyen is.

És ezért a láthatatlan létért nem tudok azonosulni a jelennel, nem érzek és nem élek igazán, mert folyton azon dolgozom, hogyan lépjek a halhatatlanságba, szó szerint milyen ruhában, milyen hajjal, ki mit gondoljon rólam - per pillanat nem tudok ennél nevetségesebb dolgot mondani.

Aztán ott van a másik fajta halhatatlanság, amikor nem önnön nagyravágyásunk vezérel, hanem a tudatalatti vágyódás a végtelen felé.

A könyvet olvasva, jobban mondva Goethe és Bettina kapcsolatának történetét olvasva felötlött bennem, és nem hagyott nyugodni a kérdés; vajon mi fűz ahhoz, akivel összekötöm az életem - a szerelem (mint szintén megfoghatatlan), vagy a halhatatlanság utáni vágy? Az életünk széttéphetetlenül összefonódott, ez tény, de mi a legtartósabb kötelék és mire elég? És megint ott tartok, hogy ezen gondolkozom, míg az élet és a társ elhalad mellettem, elutazik Székesfehérvárra, vagy inkább fut egy kört, minthogy engem hallgasson, és az élet is, az is máshol van, és teljesen egyedül ülök itt.

Egyedül. És vajon ki vár a halhatatlanságban?

Fontos!

Kedves Bohócok és Bolondok, kedves királyok és hatalmasok, kedves Isten, kedves emberek...!

...Akik az életembe piszkáltok, akik folyton lesből, hátulról támadtok, akik a fejem felett döntenétek mindenről, akik azt hiszitek, vakon bízom bennetek, akik rángattok, görgettek engem, akik üldöztök, akik mellém telepedtek, akik játszotok velem, akik félelmet keltetek bennem, akik szinténzenésznek/szinténbolondnak néztek, akik nem sajnáltok, akik szántok, akik nem figyeltek rám, akik azt gondoljátok, azért vagyok, hogy ti éljetek, akik nézitek, de nem látjátok, ki vagyok -

nézzetek hátra!

Mert néha én is lesből, hátulról!

Köszönöm!