Olvassunk kortárstól!

Virginia Woolf egy esszéjében azt írja, általában nem szeretjük a kortárs irodalmat. Azért, mondja, mert a korábbi korok írói és költői által leírt érzések letisztultak, bennünk is megvannak, ismerősek, így nem kell „latolgatnunk”, nem kell kutakodva mögé és magunkba néznünk. Ezzel szemben a kortárs mindig azt jeleníti meg, ami éppen most van születőben, ami éppen kiszakad az egyénből vagy magából a társadalomból, végig kell rágnunk magunkat az okokon és következményeken, vállalva azt, hogy tévedünk, vagy ami még rosszabb, hogy maga az író tévedett.
Annak megállapításában, hogy mennyi az igazság a Balogh Robert által leírt kórképben, szintén magunkra vagyunk hagyatva. Az átlag magyar embernek ugyanis két általános képe van a bölcsész szakos egyetemistáról; az egyik sztereotípia szerint ők azok a szemüveges, kordbársony-kabátos könyvmolyok, a másik kép féktelen orgiákat leíró nagyvárosi legendák során alapul. Hogy melyik áll közelebb a valósághoz, azt ki-ki saját ismeretei alapján tudja eldönteni, illetve ebben már az író Elveszett című regénye is segítségünkre lehet. Balogh Robert a „könyvmoly-sztereotípiát” elvetve a második rétegből emel ki egy figurát, s általa az „önsorsrontás”, lecsúszottság témáját feszegeti naplóregény formájában.
A könyv különlegessége, hogy a hihetetlenül jó (értsd: szarkasztikus) humorral megáldott író 5-10 oldalanként megajándékoz valami pirongató mindennapi igazsággal, melyet így, ebben a formában talán sohasem mondanánk ki, pláne nem vetnénk papírra. Szintén nagy előnye a könyvnek a helyenként trágár stílusa, mivel ez nem cél, hanem eszköz az író kezében, melyet nagyon jól használ a valóságra való rámutatáshoz. Ennek már csak azért is fontos szerepe van, mert könnyen elűzi a „komolytalan” olvasókat – az első pár oldalt kíméletlenül teletűzdelte obszcenitással, és aki az elejénél megakad, felháborodik és leteszi a könyvet, az meg sem érdemli, hogy megkapja a későbbiekben következő hihetetlenül mély tartalmat.
A regény tehát értékes, sallangoktól mentes, és nem utolsó sorban izgalmas is; ha valamire fel kell készülnünk olvasás előtt, az az, hogy soha nem azt kapjuk benne, amire számítottunk.

Élet - Halál - Halhatatlanság

Halhatatlanság. Vajon mindannyiunk élete oda vezet? Vagy a halálunk vezet oda? Kundera szerint aki számol a halállal, annak egyformán számolnia kell a halhatatlansággal is, mivel ez a kettő valójában szorosabban összefonódik, mint bármi más (mint Marx és Engels, mint Romeo és Júlia, vagy mint Laurel és Hardy - ezen képtelenség nem elmosolyodni).

De miért kell számolnunk a halhatatlansággal? Pontosabban; miért kell vele számolnunk, mikor sokszor még a saját életünkkel is elfelejtünk számolni? Mi az értékesebb - az életünk, vagy a halhatatlanságunk? Egy puha köntösben üldögélek a számítógép előtt, megreggelizve, majdnem frissen, vagy éppen melankóliámban ücsörögve, és lehetetlen módon semmit sem érzek, mert annyira lefoglal egy másik élet, ami megfoghatatlan, nem látom, nem láthatom milyen is.

És ezért a láthatatlan létért nem tudok azonosulni a jelennel, nem érzek és nem élek igazán, mert folyton azon dolgozom, hogyan lépjek a halhatatlanságba, szó szerint milyen ruhában, milyen hajjal, ki mit gondoljon rólam - per pillanat nem tudok ennél nevetségesebb dolgot mondani.

Aztán ott van a másik fajta halhatatlanság, amikor nem önnön nagyravágyásunk vezérel, hanem a tudatalatti vágyódás a végtelen felé.

A könyvet olvasva, jobban mondva Goethe és Bettina kapcsolatának történetét olvasva felötlött bennem, és nem hagyott nyugodni a kérdés; vajon mi fűz ahhoz, akivel összekötöm az életem - a szerelem (mint szintén megfoghatatlan), vagy a halhatatlanság utáni vágy? Az életünk széttéphetetlenül összefonódott, ez tény, de mi a legtartósabb kötelék és mire elég? És megint ott tartok, hogy ezen gondolkozom, míg az élet és a társ elhalad mellettem, elutazik Székesfehérvárra, vagy inkább fut egy kört, minthogy engem hallgasson, és az élet is, az is máshol van, és teljesen egyedül ülök itt.

Egyedül. És vajon ki vár a halhatatlanságban?

Fontos!

Kedves Bohócok és Bolondok, kedves királyok és hatalmasok, kedves Isten, kedves emberek...!

...Akik az életembe piszkáltok, akik folyton lesből, hátulról támadtok, akik a fejem felett döntenétek mindenről, akik azt hiszitek, vakon bízom bennetek, akik rángattok, görgettek engem, akik üldöztök, akik mellém telepedtek, akik játszotok velem, akik félelmet keltetek bennem, akik szinténzenésznek/szinténbolondnak néztek, akik nem sajnáltok, akik szántok, akik nem figyeltek rám, akik azt gondoljátok, azért vagyok, hogy ti éljetek, akik nézitek, de nem látjátok, ki vagyok -

nézzetek hátra!

Mert néha én is lesből, hátulról!

Köszönöm!

In memoriam Zara

Jó volt itt. Pont.

Szabattá, örö' e bódottá' :)

Jó nap ez a változásra.
Nem egyszerűen jó, tökéletes.
Úgy értem, süt a nap, meg minden.
Egy mosoly, halvány, de erősödik.
Különben is, a legjobb ötletek mindig másnaposan születnek.

Ma délután ismét kmk*-vá avanzsálok és holnaptól újra lesz időm mindenre, tanulásra, emberekre, könyvekre. Feltettem magamban, hogy csakazér'is nagyon művelt csöves leszek!

Rendben, dolgoztam, most egy darabig pénzem is lesz majd, de egy percig sem voltam boldog.

Mint ahogy szabadnak lenni, ezt is újra meg kell tanulnom.

Ettől lesz könnyebb:
http://www.youtube.com/watch?v=dvgZkm1xWPE&feature=user


*közveszélyes munkakerülő

Magány

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Könyveknek ajánlása - Hamvas

Könyv a fűszeres babérlevegőhöz –
Hamvas Béla: A babérligetkönyv

Pár hete egy rövid csevegés alkalmával kérdezték meg tőlem, olvastam-e már Hamvas Bélát. Hiúságomat félretéve nemet mondtam, s rögtön száz meg száz kérdés kezdett kavarogni fejemben – Tényleg, miért is nem olvastam eddig? Nem mintha mindent olvasott és mindent ismerő ember volnék (ez koromnál fogva is képtelenség), de a kérdőre vonás más szempontból teljesen jogosnak bizonyult.
Hamvas Béla könyvei manapság a fiatalok körében a leggyakrabban olvasottak közé tartoznak – már ha feltételezzük, hogy a fiatalok olvasnak. A különböző irodalmi és egyéb fórumokon, honlapokon és blogokban az ember lépten-nyomon az ő idézeteibe botlik. Kíváncsivá tett, honnan ez az érdeklődés. Vajon újabb olvasási hóbortról van szó, mint a pár éve kirobbanó „Coelho-őrület”, vagy ez a rajongás régebb óta tart, s csak én nem nyitottam ki eléggé a szemem?
Kutatni kezdtem, s a legközelebbi könyvvásárláskor Hamvas Bélát is kerestem a bolt polcain. Meglepetésemre nem a szépirodalom megnevezés alatt találtam, viszont a pszichológia címszó egy egész sor kötetet tartogatott számomra az írótól. Sem akkor, sem azóta nem tudtam megérteni ezt a besorolást.
Mivel elsőre nem volt nagy bizalmam a halom kötetben, gondoltam kiveszek egyet a könyvtárból és ha jó, később még meg tudom venni. A babérligetkönyvre esett a választásom.
A babérligetkönyv több, kisebb-nagyobb esszéből álló gyűjtemény. A kivett könyvet gyorsan végiglapozva úgy találtam, kölcsönző elődeimnek igencsak jó élményt nyújthattak a benne foglaltak – csupa jelölés, aláhúzás, ikszek, körök, irka-firkák. Ezt jó jelnek vettem, én is szívesen firkálok jó könyvekbe emlékeztetőket (bár ezt többen illetlenségnek tartják).
Az első esszében Hamvas rövid magyarázatot ad könyvéhez, leírja, hogy tulajdonképpen mi is a haszna egy ilyen babérliget-könyvnek. Nos, az író ebéd után a babérligetben ücsörög, és azon töpreng, aludjon, vagy ébren maradva gyönyörködjön a tájban. Kis idő múlva az olvasás mellett dönt, de rájön, hogy nincs nála könyv. Jobban mondva nincs nála könyv, ami alkalomhoz illő volna, amit jól esne olvasni. Van nála „vándorkönyv”, „hajófedélzetkönyv”, „alkonyati könyv”, csak éppen babérligetkönyv nem akad egy sem. Ezért szükségessé vált ennek megírása. Saját művét így jellemezte néhány sorban:

„Idevaló könyvet, amit azonnal le lehet tenni, ha hozzák a levest. Újra föl lehet venni s mielőtt a szardella érkezik, még el lehet olvasni belőle ötven sort. Esetleg százat. Két korty bor között és feketekávé után. Két lapot vacsora előtt. Olyan könyvet, amelyik nem sértődik meg, ha olvasás közben az ember kinéz a partra és elbámészkodik valamin, amit a következő pillanatban elfelejt. El lehet veszíteni és el lehet ajándékozni. A szobában, itthon, vagy a könyvtárban semmit sem fog érni. Olvasása nem is ajánlatos. Csak fűszeres babérlevegővel élvezhető…”

S valóban ilyen olvasmány. Az ember fellapozza, csukott szemmel rábök az egyik sorra és valami kellemeset, érdekeset, vagy hihetetlenül mély gondolatot talál. Valószínűleg ezért is olyan népszerű. Könnyedsége vagy mélysége csak az olvasó hangulatától függ, amennyire bájos és egyszerű az „Ízek” vagy „Az utazótáska” című esszé, olyan elgondolkodtató „A virágszedés lélektana”. Utóbbiban az író a virágot gondolatban összekapcsolja a lélekkel, arra keresve a választ, hogy miért érzünk ellenállhatatlan és természetes vágyat a virág letépésére.

„A virágot a lélek szedi. A virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer…Hogy a virág lénye mi, nem tudom és nem fogom megtudni talán soha. De amikor virágot szedek, tudom, hogy virággá változom és ez olyan, mintha lelkem felszívná testemet, anyagtalan illattá és szépséggé válnék, mint az Anima, s ezt gomblyukamba tűzött, egyetlen szál kicsiny ibolya is idézi. Virágot szedni annyi, mint virágozni; s ez annyi, mint átmenni egy kapun az ismeretlenbe. Hová? Nem tudom. De tudom, hogy megmagyarázhatatlan gyönyörűségben részesülök s a lét eddig titkos irányába megnyílok…”

Azt hiszem, megtaláltam a népszerűsége titkát. Ez a könyv egyszerűen arra született, hogy mindenki elolvassa.

Színházkritika egy hozzá nem értő tollából

Tegnap alkalmam nyílt egy kis színházlátogatásra és egy feszült, kissé nyögvenyelős beszélgetésre két színész társaságában. A Győri Nemzetiben tartották az Őrült nők ketrece* című francia komédia nyilvános főpróbáját, amire - mióta tudtam, hogy megyünk - talán többet készültem, mint maguk a szereplők. Ez persze természetesen túlzás, de a lényeg megmarad, izgatottan vártam az évad első új darabját.

Mielőtt bármit írnék róla, előre kell bocsátanom, nem ismertem a történetet, úgyhogy az első fél órát dermedt csendben ültem végig, idegesen mocorogtam és a közbülső dalbetétektől majd kitört a frász, miközben körülöttem az összes farmergatyás fiatal finoman szólva is "szétröhögte az agyát". Ez persze engem minősít, talán mehetnék felkészültebben színházba, de az is lehet, hogy valójában nem is az én hibám. Nehezen vettem ugyanis fel a fonalat Georges és Albin szerelmi cívódásait látva, és az első döbbenet után valahogy nem is akartam. (Az olyan tájékozatlanoknak, mint én voltam, annyit segítek, hogy a Georges és Albin férfinevek, Maszlay István és Rupnik Károly alakításában elevenedtek meg.)

Az első felvonás végére, túl 3 dalbetéten, egészen lezsibbadtam, kértem magamnak egy pohár pezsgőt, és közben próbáltam kihallgatni, hogyan vélekednek mások a darabról. Úgy vettem észre, én vagyok az egyetlen, aki nem tudta átadni magát a felhőtlen szórakozásnak és lelkiismereti kérdést csinált egy komédiából. Visszatérve a helyünkre az mindenesetre feltűnt, hogy páran elmentek az első felvonás után, tehát akadt nálam vaskalaposabb néző...

A következő percekben aztán egyre többet nevettem, egyre felszabadultabban, magam mögött hagyva az előítéleteimet, és úgy érzem, a darab ezzel el is érte magasztosabb célját, ha egyáltalán volt neki. A két - fent említett - főszereplő egyre szerethetőbb alakot öltött, részint a zseniális színészi munkának köszönhetően. Mivel mint említettem nem ismertem a korábbi feldolgozásokat, így összehasonlítási alapom (hál' Istennek) nem volt, s így még hitelesebbnek láttam a helyzeteket.

A Barchét család tagjai, és a táncosok sem maradtak el a két főszereplő mögött, tökéletes gesztusokkal, de azért kellő diszkrécióval játszottak, nem elvonva a figyelmet a lényegről, mégis felhőtlen kacagásokat okozva a nézők soraiban. Az egyetlen kidolgozatlan szerep, Barchét úr lányáé volt (Szina Kinga), aki teljesen háttérbe szorult, nem tudni miért, vajon az eredeti darabban sem volt nagyobb rendeltetése, vagy nem engedték, esetleg nem is akart szóhoz jutni.

Összességében jól összerakott, vidám színdarab volt, jól felépített és eljátszott karakterekkel. Érdemes - akár többször is - megnézni, bár ajánlatos tudni, hogy mire is ülünk be, nehogy úgy járjunk mint én tegnap este.

*http://www.gyoriszinhaz.hu/index.php?pg=microsites/orult_nok/orult_nok.html

Az Úr a csend barátja...*

...De ugye megbocsátod, Uram, hogy én nem bírom befogni! :)

Na most az van, hogy minden nap megnézem, írtam-e már új bejegyzést.

- Nem, nem írtam.

- Megint nem írtam.

- Nahát, még mindig semmi!

Nem valami termékeny időszak, amit magam mögött hagytam, de hát ilyen a dolgozó nők élete (anutám szerint a szép lányoké ilyen), egyszerűen nem jött szembe a tartalom, a mondanivaló, szó szerint a mondani való. Fáradt is vagyok... ("Fáradt vagyok sokat is dolgoztam / Én is elalszom majd."**)

Pedig gondolatom van rengeteg, igazából egyebem sincs. És egészen bele tudok bolondulni, ha nincs kinek mesélni, ha belémfojtják a szót. Ha jobban meggondolom, ez számomra a legidegesítőbb dolog a világon, még az átázott cipőknél is idegesítőbb, sőt mi több, még a bohócoknál is, pedig azok aztán... Szóval nehezen viselem, ha megreked bennem az a töméntelen bölcsesség (értsd: marhaság), amin nap mint nap agyalok. Főleg az bánt, hogy annyi jó ötletem van - némelyik világmegváltó -, de amit nem írok le az nem marad meg a fejemben.

Azért is írom le ide, lesz itt majd minden jó, könyveknek ajánlása, anekdotázás, Győr-népszerűsítés, és se vége se hossze (csak hogy rímeljen) a nagy elképzeléseknek! Már csak idő kellene, annak bizony híjával vagyunk.

Tudjuk, ugye, hogy mi az a két dolog, ami visszahozhatatlan az életben? Helyes megfejtőnek jutalom!

*Teréz anya
**József Attila

Újra nyitva a Nosztalgia kávéház

"Ez az egész ősz, ez a borongós, olyan ismerős. Mennyi ideje is? Pontosan ki tudnám számolni, mióta nem voltam itt. Tavaly egy egész félévet lébecoltam el ezen a helyen. Meg is látszott az átlagomon, rosszul tanultam. Sok könyvet meg cikket olvastam el ebben a sarokban, sok alkoholt, sok kávét ittam míg kint esett vagy éppen sütött a nap, gyönyörű őszi napok, szépséges, verőfényes; és a vörös alkonyatok, cigarettafüstök.

Állandó nosztalgiában élek, nem tudom, hány ősz telik még el így, de ami van, azt hiánytalanul ki akarom élvezni. Emlékezés, letűnt vágyak.

Voltunk itt, alig nézett rám, a kezem sem fogta meg, pedig akkor egyedül voltunk mind a ketten, épp lehetett volna, de addigra már olyan hamis volt az egész, a borzasztó nyári vallomások után, amikor először láttuk olyan tisztán a másikat - én, hogy mennyire kicsinyes és kegyetlen, és ő, hogy sokszor megalázom magam, bizonytalan vagyok és buta. De azt mondta, okosnak tart. Persze, amikor lezártam. Amikor kimondtam, hogy soha nem lesz ez több vágyakozásnál, hogy mindig csak ennyi marad, hazugság, sohasem lesz szeretet. Okos vagy - szólt ő. Én meg elhittem, el sem gondolkoztam rajta, ráhagytam; tudtam, hogy megkönnyebbült. Aztán később is csak belül nevettem ezen.

És megint itt ülök, mondhatnám, hogy még mindig ugyanott tartok, de nem, már tudom, hogy ez is elmúlik, csak még egy kicsit dagonyázom benne. Nem is fontos.

De akkor végre mi a fontos?

Ez a pohár bor talán. Óriási pohár, kétszer beleférne az öklöm. Egyszer megtanulom majd a borok nevét és az ízükről fogom felismerni őket, kívülről ismerem majd az összes palackot és évjáratot és a címkét is, persze, és majd felvágok ezzel a tudással is. Mint hogy franciául tanulok, ezzel is lépten-nyomon. Úgyis csak azért, meg mert jólesik rágódni a francia szavakon, olyan szépek, jobb lenne csak a kiejtést tudni, értelem nélkül - micsoda gyönyör volna, franciául Apollinaire-t szavalni, hogy fogalmam sincs miről szól, csak a dallamát, suttogni, csücsöríteni a szavakat.

Végül úgyis csak ennyi marad mint valóság - csücsöríteni, kimondani a szavakat, értelem nélkül; meg az a pohár bor. Vagy sör.

Egyre nagyobb kortyokat iszom, nem érem be azzal a kevéssel, mint először, az a legfinomabb, és csípi az ínyem; Királyleányka, milyen szép név, kár, hogy nekem nincs szebb, bár Adrienn, francia név, még a végén megszeretem, ki tudja?

Két telefirkált oldal, és hány lesz még? Talán abbahagyom, mielőtt elkezdeném, talán még előbb győz az eszme, hogy nincs is eszme, és az idea, hogy semminek nincs értelme. És győz Balogh Róbert, tényleg, mi értelme, minek még egy könyv, még egy történet, eggyel több porfogó a szekrényre.

Nem tudok hinni ebben, persze, hogy van értelme - öngyógyítás. Írás- és hidegvízterápiát mindenkinek!

Már csak erőlködök, előszobázás ez is, csak kifelé. Kifelé, kifelé - még bőven befelémenet vagyok a saját életemben. Rengeteg még a tapasztalnivaló, szinte szétrobban az ér a karjaimban, olyan izgatott vagyok sokszor. Érzem, tényleg érzem, hogy folyik ott bent a vér, milyen forró, fantasztikus folyam, és érzem, ha tűbe nyúlnék, vagy tüskébe, hát szétrobbanna az egész karom, a testem is, mint egy lufi és elszállna belőlem az élet; kifolyna az élet a szép piros véremmel együtt, a hideg kő megmelegedne pár pillanatra, a vérem meg kihűlne, mielőtt megfogná a padlót, és sírna a felmosórongy, nyüszítene, amikor felmossák vele.

Vagy csak én gondolok emögé ennyi tartalmat? Nem önhazugság ez? Élethazugság.

Élethazugság. Hányan csapjuk be magunkat és még csak választásunk sincsen. Illetve van, de mégis mit kezdenénk vele? Ne menj hozzá, nem szeret, hiába tanulsz, túl fiatal vagy, túl öreg vagy már, a pénz nem boldogít, a szüleid szerettek, sosem szeretett senki igazán, soha semmit nem tettél le az asztalra... Őszinte maszlag, mit sem ér. Kit boldogít az igazság, illetve nem féligazság mindez? Ki dönti el? Mindenki maga? Csakhogy:

a) mindenki rosszul dönt

b)vagy csakis rossz döntések léteznek, valaki mindig sérül

c) az én szemüvegem torz és túl sötét

d)vagy mindenki boldog.

Az utóbbi csak a teljesség kedvéért. De aki maradéktalanul(!) elégedett, nyugodtan tegye fel a kezét. Hát akkor? Igazam van, úgyhogy most pánikhangulat, nyomás, "kötelező kocsmalátogatás és mértékletes élvezet" terápiát mindenkinek! Inkább mint a hidegvíz...

Bort iszom, attól savanyú a szám íze.

Pedig a bor édes."

A pincér meg csak mosolygott rajtam, bár talán csak képzeltem, nem nagyon néztem fel, nem tudom, hogy az írás vagy a nagy pohár bor volt-e a nevetséges. Igazán nem tudom.

Elveszve, elveszejtve - rekviem bejegyzés

"Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat...

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes..."

Nosztalgia, értelem nélkül

Csak hallgasd:

http://www.youtube.com/watch?v=7GGGKPFMfVk

Olvasd:

Tegnap a szememre vetették minden bűnömet, kegyetlenül, jogtalanul, de hazugságok nélkül. Egyébként pedig nem volt rá szükség, ahogy máskor sem - az egészet tudom fejből, jópárszor végigrágtam magam rajta.

Pontosan 3 éve annak, hogy megőrültem és jó pár embert magammal ragadtam. Soha, de soha nem fogom megtudni, mi miért történt, és mi az, aminek örüljek, mi az, amit kaparjak ki a szemétdomb aljáról, és mi az, amit visszaássak.

Jó pár embert magammal ragadtam. És ma? Kire vagyok én hatással? Régen nyomokat hagytam, leginkább az emberek lelkében. Ma ha százszor leírom is a nevem, minden gondolatom cirkalmas mondatokba helyezem és átadom az utókornak, ugyan kinek a tekintetében látom, hogy érdemes élnem?

Fájdalmas kérdés. A válaszba jobb bele sem gondolni.

Jó pár embert magammal ragadtam. És őrjítettem, vádoltam, csapkodtam és mégis, aki a szemembe nézett látta, hogy élek, minden rezdülésben, és ők is éltek, minden rezdülésemben, és ott együtt soha nem volt és mégis százszor ismert tűzben égtünk, és körülöttünk a világ, úgy perzselt, úgy pezsgett, tönkretett és felmagasztalt, és táncolt, imbolygott, morgott, énekelt az élet.

Kiégtem.

Akkor és ott.
Egészen szenes lett a szívem.
Ha hozzáérnek elporlad.
Ki tehet erről? Melyikünk küldte máglyára a szívet?

Talán én magam.

De oly gyönyörű volt, ahogy égett!

Magasba szöktek a lángok, és igézve néztem, nem bírtam eloltani.

A kezemben vödör víz volt, emlékszem.

De csak álltam és nem oltottam el.

És ma? Hol van az élet ma?

Pedig boldog vagyok. Szeretek ma is, jobban, több tartalommal.

Valami mégis visszavonhatatlanul elveszett, az élet kincsétől megfosztottuk magunkat, közös erővel, elraboltuk egymástól, ahelyett, hogy hozzáadtunk volna, és ma már csak ülünk a romokon, és a törmelékből összekapart életmorzsák penészes darabkáit osztjuk meg egymással.

De legalább tanultunk belőle.

Ami megmaradt az a miénk, és már nem vennénk el a másikét, ma a sajátunkat is nekiadnánk.

Tehát érdemes volt. Mégis.