Vazsmegye, vazsvár

Ott terem a legvár...

Na meg nálunk. A hétvégén megtartottuk Medi szülinapját, családi kerti partizást a birtokon, ami nem kis erőfeszítésembe került, így a terhesség vége felé, de minden perce megérte. Hétről hétre, sőt napról napra fogy az energiám, ahogy közeleg a szülés, így nem bántam, hogy túl vagyunk rajta. Az a nagyon gonosz terv fogalmazódott meg bennem, hogy ha lezongoráztuk a bulit, akkor már tényleg nem csinálok semmit azon kívül, hogy Medit hozom-viszem, és megfőzöm Papának az ebédet, esetleg minimális takarítás és babavárós készülődés még belefér.

Apunak titkos szimata van az ilyesmire, vagy nem tudom, de a bulira hozott vagy 15 kiló sárgabarackot, "lekvárfőzési szezon" jeligére. Én azzal a lendülettel másnap vissza is passzoltam az egészet, úgy ahogy volt, aztán hétfőn mégis megpucoltam, feldolgoztam, bántott a lelkiismeret, na, mégiscsak falusi asszonynak készülök vagy mi.

Ezen annyira fellelkesült, hogy térült-fordult és fél órán belül összekapkodott még három vödörrel, meg némi cseresznyét is, "nehogymá'ránkrohaggyon". Ami persze azért nem fordulhat elő, mert amit nem főzünk meg lekvárnak, azt megisszuk pálinkaként, aminek talán még jobban örül az egész család. Bő három-négy óra magozás és héjtalanítás után (aki tudja, tudja), valahogy nem volt már hangulatom tovább szöttyögni az édes, ragacsos trutyiban, úgyhogy kocsiba tettük az anyagot és már robogtam is vele Bécs felé.

Tegnap pucoltam, forráztam, szőröztem-bőröztem, magoztam és főztem. Estére be is dagadtak szépen a lábikóim, épp hogy szét nem durrantak a víztől, a mellem meg a büszkeségtől, hogy az én saját lekvárom az, ami a száraz dunszt alatt pihenget. A körmeim vállalhatatlanok, kábé mint amivel épp kakiba nyúltak, a lakás minden pontján találtam ma barackmagot és lekvárcseppeket, de Isten a tanúm, hogy megérte :)

 Ez itt egy jóképű csoportkép az idei termésről

Készült lekvár a klasszikus és a formabontóbb ízek kedvelőinek is

Kompót... Lenni vicces...

 A sárgadinnyés barack eléggé szupersztár! Készült egy mentás kistesója is:

Ezek meg a korábbi befőzések, de most őket is felöltöztettem.

Life is good! - Avagy elkezdődött!

Mármint az az időszak, amikor duplájára dagadt végtagokkal vergődök a 30 fokos hőségben. Elmenni max a boltig tudok (vagyok hajlandó) vagy az oviig és vissza, és ezzel ki is merítettem azt a teendőmennyiséget, ami belefér egy napba. Alapvetően sokkal mozgáskényszeresebb  vagyok, de a hétvégi nyalkai lomtalanítás és háztakarítás után most nagy árat fizetek. Tegnap még haza is vezettem, hogy férj sörivással vezethesse le a két napig tartó fűnyírást, és másfél óra után akkorára dagadt a bokám, hogy miután észrevettem, kb. 45 percen keresztül mantráznom kellett azt a mondatot, hogy "Ott lakik a Babi néni a Golyvás Irén utca 34-es számba". Ne kérdezd, miért, így volt. Nyilván ezek után nem bírtam ülve enni, csak fekve, felpolcolt lábakkal, aminek következményeként nagyjából 30 másodperccel később már le is ettem a frissen mosott pizsim, de már csak röhögni tudtam. Meggyőződésem, hogy a terhesség megtámadja a nők központi idegrendszerének ügyességért felelős részét, mert átlagban százszor több dolgot ejtek le, öntök le, borítok ki, teszek tönkre, mint a terhesség előtt, ami azért is különösen vicces (nem, k/rvára nem az), mert százszor nehezebben is hajolok le a leejtett dolgokért. Úgyhogy ezekkel egész napra elszórakoztatom magam. Senki ne lepődjön meg tehát, ha a következő másfél hónapban bunkóbb vagyok az átlagnál, vagy csak a saját dagadt lábamról tudok beszélni és a hőségről panaszkodni. Tudom, senkinek sem könnyű, de mivel még csak azt sem mondhatom, hogy várom a végét, mert az ugye egyet jelent azzal, hogy a várva várt magzatot, azért még meg is kell szülnöm, ezért úgy döntöttem, hogy szarok mindenkire, és a nyafogásban élem ki magam. Life is good!

Ez meg Papa, aki focipályára trimmeli a kiszáradt gyepet:

Szerelmem, a tornác

Falusi Bubincs

Kertünk gyümölcse, vagyis amit idén még sikerült elcsípni belőle:

Amatőr gasztrotúra II.

Szóval ott tartottunk, hogy a Gusteau után teljesen kiégtünk. Igyekeztem Bociban tartani a lelket, bár egy ponton úgy tűnt, hogy teljesen elvesztettem, de próbáltam a szokásos "ha már eddig eljöttünk...", "ha már ennyit utaztunk..." kezdetű mantrákkal visszahozni. A következő úticélunk Tokaj volt, amiről nem olvastunk jókat a neten, dacára, hogy a világörökség része. Sajnos előző nap a Szépasszony völggyel is befürödtünk, történelmi borvidék ide vagy oda, csak fásult, unott vendéglátósok vártak, és rámenős hegedások, akik minden nótának csak egy sorát tudták elénekelni, azt is rosszul. Pincészeteket célirányosan választottunk, úgyhogy rosszat nem ittunk, de olyan hű de jókat sem, illetve az élmény ugye nem csak abból áll(na) ilyenkor, hogy felhörpintjük a bort, azt' jónapot, hanem a vendéglátó személye, hozzáállása és a légkör, amit teremt, ez mind együttesen fontos.

A Szépasszony-életérzés tehát valahogy nem jött át pénteken, nem csoda, hogy kissé szkeptikusan autóztunk be Tokajba, amiről szintén azt olvastuk, hogy bárhol szabad inni, csak a központban nem, mert csak pénzéhes kocsmárosok tukmálnák ránk a lőrét. Emiatt "egy életünk, egy halálunk" alapon elkezdtünk spontán felsétálni az egyik eldugottabb domboldalon, amíg a mérsékelt turista áradat teljesen meg nem szűnt. A délutáni napsütés zöldesen aranylóvá tette a házak mögötti erdős domboldalt, a hársfa lombokban zümmögtek a méhek, s akkor ebben a lírai környezetben isteni sugallatra megláttuk a Hímesudvar zászlaját, ami látszólag pincébe vezetett, valójában azonban fölfelé egy gyönyörű, királylányos kastélyszerű teraszra. Itt újra beigazolódott, hogy a jó helyek már az első benyomás alapján felismerhetők.

A célom az volt, hogy késői szüretelésű borból vegyek pár üveggel, de annyi portéka tárult elénk, hogy teljesen összezavarodtam, borecetek, aszúbogyó-chutney-k, ráadásul a házi szörp is isteni volt, amit kóstoltam (így jár, aki terhes, ráadásul sofőr, bár bevallom, a félédes sárgamuskotállyal azért muszáj volt kicsit megnedvesítenem az ajkaim). Végül készítenünk kellett egy gyors kalkulációt, hogy ha a maradék egy napon csak a legszükségesebb dolgokra költünk, akkor mi minden fér még bele a Hímesudvarban, mert különben meggondolatlan költekezésbe kezdtünk volna. Én erre a szerzeményemre vagyok a legjobban beindulva, bár még nem találtam ki, hogy mit ízesítek majd vele először:

Aztán ahogy végig az egész kiránduláson, megint pánikszerűen kellett távoznunk. Így is egy órát késtünk a Tök jó-ból, ami a szállásadók részéről nem volt gond szerencsére, mi viszont kezdetektől a medenceparton döglésre vágytunk, és este 7 óra lévén, erre már egyre kevesebb esély mutatkozott. Pláne, hogy az előző helyből kiindulva még egy kelet-magyarországi coop abc-t is útba kellett ejtenünk, mert azt hittük, másképp nem lesz meg az esti betevő. Így az eredetileg tervezett Boldogkőváralja is kimaradt, illetve csak a kocsiból megnéztük messziről és jól lefényképeztük, aztán jól megmondtuk a szokásost, hogy "na majd legközelebb, ha erre járunk".

Valahogy úgy képzeltük el, hogy megérkezünk a szállásra, és a kocsiból azonnal beugrunk a medencébe, ami majdnem sikerült is, de a szállásadónk azért megmutatta a szobánkat, ami inkább hasonlított egy fullos egyszobás garzonra. Mi kis butusok aggódtunk a vacsi miatt, meg a nescafe-s reggel után a kávé miatt is picit, de a teljesen felszerelt konyhában az igazi kávé és kávéfőző mellett még a hűtőnket is feltöltötték, tejecske, tojás, kétféle felvágott, helyben készített friss sajt, körözött, joghurt, házi gyümölcsös túródesszert és zöldségek is voltak benne, kenyér, kalács, még a jégkockatartó is fel volt töltve, esküszöm, majdnem sírva fakadtam, mikor ezt megláttam! A szekrényekben szép hadrendben a poharak, tányérok, normális minőségű kések, dugóhúzó, tényleg mindenre gondoltak, és még azelőtt, hogy szólásra kellett volna nyitnunk a szánkat. Már azelőtt minden vágyunk teljesítve volt, hogy nekünk magunknak egyáltalán eszünkbe jutott volna... Nem beszélve a kismama-barát hőmérsékletű jacuzziról és a tökéletesen száraz és jó minőségű fával begyújtható kerti grillezőről!

A kerítés tövében fűszerkert és pünkösdi rózsa.

Ha van egy kis eszünk, akkor a medence parton döglés programot egy egész naposra tervezzük, de innen másnap megint lóhalálában távoztunk, miután alaposan bereggeliztünk a helyi finomságokból. Fontos volt, hogy legalább egy várat lássunk a környéken, a Regéci várra esett a választásunk, mert onnan a legszebb a kilátás. 

Az ott a Bockópé, amint a kilátást szemléli. Mindenhová azért nem másztam fel, bár a legtöbb helyre igen. Csak már így is mindenki hüledezett, hogy jaj de terhes vagyok.

Na és a változatosság kedvéért innen is rohannunk kellett, annyira, hogy alig maradt időnk egy mogyoróskai villámlátogatásra, és visszafelé már nem mehettünk a szép bükki erdei úton, hanem az unalmas autópályán kellett, hogy időben odaérjünk Egerbe. Persze végig fikázódtunk, hogy minek megyünk egyáltalán oda, micsoda hülyeség az egész, és hogy Egerbe egyáltalán soha többé. Miután megmásztuk a várat és két órát aszalódtunk a kocsiban, meglehetős testszaggal megáldva érkeztünk meg az utolsó állomásra, az egri Macokba. Úgy éreztük, hogy már minden mindegy, én át sem öltöztem, pedig még jégkrémfolt is volt a pólómon, de gondoltam, úgyis terhes vagyok, nekem szabad. Nagy kár, mert egyébként ez pont egy szuper hely, a foglaláskor is nagyon rugalmasak voltak, az ételek és a kiszolgálás is minőségi, új hullámos, de itt már tényleg végképp kiégtünk, úgyhogy az elénk rakott finomságokat, ha nem is csak piszkálgattuk, de már jóval kritikusabb szemmel néztük, pláne hogy előző nap megvolt a "minden idők" kajálása. Utólag Okos Kapitány bizony megállapította, hogy az egész huligánozás meg szépasszonyvölgyezés helyett itt kellett volna kezdeni, akkor elájultunk volna az egyébként remek áron adott, jól komponált fogásoktól és ezután még bőven tudtunk volna lelkesedni a Gusteau-ért.

Én a magam részéről azért maximálisan elégedett voltam, a Vadas mártás abszolút tudta, amit egy vadas mártásnak tudnia kell, és ezt még feldobták olyan plusszokkal, mint a néhány szem som, és a májropogós, illetve a nyúlpecsenyével külön odafigyelt a pincér, hogy jól átsüttesse nekem a húst, tekintettel az "áldott állapotomra", legalább is ahogy ő fogalmazott :)

Összességében tehát a Macok is remek hely, talán úgy tehetnénk különbséget, hogy míg a mádi Gusteau önmagában is megérte volna az 500 km utazást, addig a Macok az a kategória, amit semmiképp ne hagyj ki, ha Egerben jársz.

Amellett, hogy tényleg marha jól szórakoztunk, azért sok mindent máshogy szerveznék most, illetve fogok is legközelebb, mert amit nem gondoltam volna, hogy mennyi érdekeset rejt az országnak ez a szeglete! Igazából eleve sejtettük, hogy kevés lesz az idő, de arra nem számítottam, hogy olyan helyre bukkanunk, ahová visszavágyom és bármikor visszamennék. Bevallom, úgy indultam útnak, hogy most nézzünk meg gyorsan mindent, mert szerintem soha többé nem vezetek ennyit ebbe az irányba, de bizony nagyot tévedtem. Már maga a Bükk és a Zemplén is ötcsillagos látnivalók, beleszeretős az egész csak úgy önmagában, erdőstül, zsákfalustól, de az illatok, ízek és hangulatok is visszacsábítanak.

Nem beszélve arról, ha az ember ál-leszbikus párnak álcázza közben magát a legjobb sírva röhögős barátnőjével :)

Amatőr gasztrotúra ál-leszbikus pároknak I.

Mindennek megvan a maga helye és ideje. Az ember nem megy például terhesen borvidéki gasztrotúrára. Nem vezet terhesen négy nap alatt 1000 km-t. Nem megy olyan városba kirándulni, ami már az osztálykiránduláson se érdekelte és később sem okozott semmi extra élményt. Igazi kulináris érdeklődésű személy pedig nem választ címke alapján bort és név alapján szállást.

Ezek alapszabályok - legalább is a bennem élő "Utólag Okos Kapitány" már tudja. Legközelebb majd előre okos leszek, vagy lehet hogy mégsem, mert most is (mint mindig) vagy ezerszer röhögtem könnyesre magam a hétvégén.

Csak hogy értsétek, onnan indult az egész, hogy már száz helyen olvastam az Anyukám mondta étteremről, csupa jókat és szerettem volna megkóstolni, mit főznek. Néztük, nézegettük, hogy Encs baromi messze van, úgyhogy az ötlet bekerült a többi közé a "majd egyszer" fiókba.

Aztán terhes lettem, és úgy február körül elfogott az "Úristen, most megint ezer évig nem csinálhatok semmit" érzés, ami oltári nagy baromság amúgy, mert például Medivel két és fél hónapos korában már a Börzsönyben túráztunk, de magyarázd ezt meg egy épp hisztérikus terhes nőnek... Elkezdtem hát rohamtempóban feltölteni programokkal a júliusig hátralévő hétvégéket, mert tudtam, hogy az utolsó egy-másfél hónapban a boltba sem fogok tudni már lemenni, illetve úrinő nem mutatkozik nagy tömegben elefánt méretű lábakkal és malacarccal.

Ki is találtuk Encset Bocival, hogy most vagy soha vagy csak nagyon sok idő múlva, úgyhogy inkább most. De ha már ennyit utazunk, akkor mást is nézzünk meg, legalább a bibliát tekintsük meg Vizsolyban, anélkül nem jövünk haza.

Mondanom se kell, se a Bibliát nem láttuk, se az Anyukám mondtában nem ettünk. Megterveztük a programot, lefoglaltuk a szállásokat, csak egy dolgot felejtettünk el - időben asztalt foglalni. Így két héttel az indulás előtt tervezhettük újra az egészet, és annyira belelkesültünk, hogy a sima kirándulásból igazi gasztrotúra lett. Nem a legprofibb módon toltuk ugyan, de remekül szórakoztunk.

Az volt a hülye ötletem, hogy mivel Encs túl messze van, ezért aludjunk egyet Egerben és ha már ott vagyunk próbáljunk ki néhány helyi éttermet is. Rögtön a szállás kiválasztásánál annyira mellényúltam, hogy jobban nem is lehetett volna! A képek alapján úgy tűnt, hogy a legújabb egri sztár-hipszter-apartmant fogjuk felfedezni, szuper kajákkal, medencével, ami a következő hónapban már valamelyik csuncsi gasztroblogon fog szerepelni. Már ott gyanakodnunk kellett volna, amikor a megadott címen, de még a közelében sem találtuk meg a helyet, mert ott csak egy házikó volt, nem hogy valami kiírás, de még a házszám sem látszott sehol. Aztán kijött egy - egyébként irreálisan kedves - néni és mondta, hogy szerinte őt keressük. Beléptünk a "sima ház" udvarára; murva, építési területek, egyébként ötletesen összerakott raklap-muskátli kompozíciók tárultak a szemünk elé, és a tér közepére egy eltévedt demizson mellé épp hogy odapluttyantott 15 ezer forintos felfújhatós medence. Ha van egy kis eszünk azonnal lelépünk, de nem volt, mert a néni és a további két fő személyzet annyira végtelenül kedvesek voltak, hogy ez elvette a maradék józan ítélőképességünket. Kértünk limonádét, a "kerthelyiségben" el is fogyasztottuk, amíg megvártuk, hogy tálalják az ebédet, amire azt gondoltuk, hogy gasztrotúránk első kulináris élményállomása lesz. A néni mondta, hogy sajnos a szakácsok pont házon kívül vannak, úgyhogy ő főz ma minden finomat, borsókrémleves lesz az ebéd, meg csirke rizzsel. Egyébként nem kérdezte senki, hogy mi mit kérünk, pedig azt még anyám is meg szokta azért, ha hazamegyek... Mindegy a néni nekiállt az ebédfőzésnek a rezsón(!), míg mi kint élveztük a cukros vizet, citromkarikával.

Téglakád, sörösüvegszilánkkal feltöltve. Ez az értelmezhetetlen látvány fogadott a kerthelyiségben, emellett állították fel nekünk a rögtönzött kisasztalt, amin elfogyaszthattuk a Michelin csillagos csirkemellet, kívül ragacsos, belül ropogós rizzsel. Hmmm... A desszertről nem is merek írni :(

Tanulság: csak azért, mert egy hely nevében benne van, hogy "gasztronómia", még közel sem jelenti, hogy bármi magasabb szintű minőséggel akár köszönő viszonyban van. A helyről véleményeket olvasni kötelező, de minimum a képeket a felületesnél egy fokkal jobban megvizsgálni érdemes. Ha így teszek, és nem hagyom, hogy elvegye az eszem a "gasztronómia" szó, akkor azonnal felfedezem a nescafe kávégépet, a diy raklapokat, a tesco-s műporcelán készletet, meg az ágyra mérnöki pontossággal hajtogatott törülköző-elefántokat.

Megjegyzem, nem kértek csillagászati összeget ezért a szuper szolgáltatásért. Még jó. Viszont egyrészt a fb-os képek első ránézésre tényleg nagyon jól össze vannak rakva, csak alaposabb vizsgálat után látja meg az ember, hogy mibe is nyúlt. Másrészt a másnapi szállásunk valami annyira fantasztikusat hozott ugyanezért az árért, hogy majdnem elsírtam magam a megérkezéskor.

Egerre nem is érdemes amúgy több szót pazarolni, annyira nem érdekes az egész város, pláne, ha az ember már egyszer vagy kétszer látta életében a főbb nevezetességeket.

Nem úgy a másnapunk! Szombaton többször úgy éreztem, hogy Isten kárpótolni akar minket a borzalmas kezdetekért. Ami tényleg nagy ötlet volt, hogy ne az uncsi autópályán menjünk, hanem a Bükki Nemzeti Parkon keresztül.

Miskolcból szintén nem csináltunk nagy ügyet, zúztunk Mádra, a Gusztóba, ami az év étterme idén a Gault Millaut kalauz szerint. Ennek ellenére asztalt foglalni azonnal tudtam, bár elsőre nem vették fel a telefont, de később visszahívott (!) az étterem munkatársa, hogy egyeztessünk egy időpontot, ami az encsi fiaskó után már előre melengette a szívemet. Nem csalódtunk, a hely annyira exkluzív, mégis hangulatos, hogy már a belépéskor sejteni lehetett, hogy nem véletlenül érdemelte ki az év étterme címet.

Na, így néz ki egy limonádé! Kellően édes, kellően savanyú és van benne egy kis csavar - házi málna szirup!

A menüt én Mádi Nyaklevessel indítottam, ami lényegében egy erőteljes húsleves, egyszerű, mégis ízorgia a szájban. A marhanyak tökéletes állagúra volt főzve, olyan puhára, hogy villával is könnyen szétszedhető volt, az ízei ennek ellenére tökéletesen megmaradtak, ugyanígy a zöldségek sem voltak szétfőzve, a répa illatos, édes volt, mint a nagykönyvben, a lé színtiszta, a levestészta pedig házi. Mindezt tűzforró tányérokban tálalva, egy szép darab velőscsonttal és pirítóssal.

Már a leves felénél elteltem az ízekkel, de ha az ember 500 km-t utazik egy étterem kedvéért, akkor nyilván összeszedi magát a többi fogásra. Főételnek Borjú Stefániát választottam , quinoaval, rebarbarával és cukkinivel. A hús itt is tökéletes volt, nem volt ugyan különösebben hangsúlyos az íze, de ennél a fogásnál amúgy is a köret volt, ami bekeretezte az egész ízélményt. A cukkinit némi limelével locsolták meg, és a quinoa is citrusos ízt hozott, amit amúgy nem párosítanék magamtól borjúhúshoz, de mint kiderült remekül passzol hozzá.

Boci nyúlcombot választott, ő azt mondta, hogy na itt álljon meg a világmindenség, és ebben a pillanatban rögzüljön az élet, mert ennél jobb már úgysem lesz. Szerencsére annyira terhes vagyok, hogy én még simán bevállaltam a desszertet, és milyen jól tettem. Minden túlzás nélkül mondom, hogy életem desszertjét ettem, már mikor megláttam tudtam, hogy ez bizony szerelem lesz, kóstolás után pedig meg kellett állapítanom, hogy ha van a mennyországnak íze, akkor az ez!

Bodzás panna cotta, sült szalma sorbet

Igen, sült szalma! És tökéletes ízű eper, meg még vagy ötféle különböző szósz, és hab és krémpötty, és kis morzsák és bundás bodzavirágocska... Ez egy 2300 forintos desszert az év éttermében, az Isten háta mögött, Magyarországon. Életem desszertje, tényleg, tökéletes!

És itt Konyec Filma, be is zárom az internetet, úgy elragadtak az emlékek, hogy nincs értelme ebben a bejegyzésben folytatni, a többit inkább majd leírom holnap vagy soha. Olyan érzéssel távoztunk az étteremből, hogy már minden mindegy, többé nem érdemes sehová menni, elértük az étteremben evés non plus ultráját.

De azért szerencsére összeszedtük magunkat megint, és tovább mentünk, úgyhogy folyt.köv.!

És hogy mi történt a Börzsönyben?

Gyagyásék miután jó 4 óra kocsikázás után péntek este megérkeztek a hegyre - a lábához, nem a tetejére ám - felsétáltak a világ legstrammabb gyerekével a sötétedő erdőben a Lada házhoz. Megvacsoráztak, lefeküdtek aludni, madárcsicsergésre ébredtek hajnali hatkor, majd lesétáltak a hegyről, kiürítették az autót, felsétáltak a hegyre a cuccokkal, majd lesétáltak a hegyről (oh, még írni is fárasztó, gondolom olvasni, nemhogy csinálni)... Szóval bevágódtak a Gyagyásék a Miticbe, lekocsikáztak a hegyről és meg sem álltak a nagymarosi tüzépig. Bevágtak az autóba fél köbméter faanyagot, némi Tibesz hentesárut, szobi szörpöt meg kürtős kalácsot, valahogy magukat is bepréselték és visszavágtattak a hegyre budit építeni.

Ja, mert budira a szomszédba járunk három éve. Engedéllyel nyilván, amikor egyszer kijöttek "kolleganőmék" a hegyre a három év alatt, azonnal felajánlották kedvesen, hogy ne falazzuk be a két kertet "összekötő" kerítéslyukat, legalább használhatjuk a kinti budijukat, ha ők nincsenek ott, jól fog az még jönni, majd meglátjuk. Milyen igazuk volt. Azért mégiscsak elszégyelltük magunkat mostanra és mivel amúgy is unatkozunk (hahaha), kitaláltuk, hogy budi kell a hegyre. De nem ám valami szedett-vedett asztalosmunka álljon az erdőnkben, majd mi jól megácsoljuk, gondoltuk, és már késő is volt, mert amit mi egyszer kigondolunk, azt bizony véghez visszük, akkor is ha oltári nagy baromság. A lényeg ugye, hogy jól szórakozzunk közben. Jelentem, megvolt.

A dolog ott kezdődött - mármint miután kitaláltuk ezt a nagy ötletünket -, hogy Papa felásta az internetet használható "hogyan legyen saját építésű pottyantósod" tutorialért, aztán hosszú estéket töltött az íróasztal fölött görnyedve, hogy kiszámolja, mennyi stafni és léc kell az epifánikus toalett megépítéséhez. Kiszámolta, lerajzolta, elindultunk a hegyre két hete. A fenti tüzépre lemenős műveletet akkor odáig sikerült teljesíteni, hogy lementünk a tüzépre, aztán ott azonnal elakadtunk a "mennyi is az annyi?" problémakörnél, mert Papa cm-ben számolt, a faanyagot meg köbméterben mérik. Ettől annyira összezavarodtunk, hogy Papa átváltotta a centiket méterre, amiből kisült, hogy a budink egy négyzetkilométeres lesz, amihez kell 20 méter stafni és 8 léc. A bajuszos szakibácsi meghallgatta az okfejtésünket, mondta, hogy menjünk haza és számoljuk át még egyszer, egyébként egy köbméter fenyődeszka 70 ezer lesz. Úgyhogy vettünk néhány stafnit, mégse érezze a bácsi, hogy igaza van, és visszakullogtunk a hegyre, bepakoltuk a házba a fát, nekiálltunk báránycombot BBQ-zni, majd dolgavégezetlenül hazajöttünk Bécsbe.

A most hétvégén volt a következő felvonás. Nagy nehezen megegyeztünk, hogy bár irtó menő lenne, de azért ne építsük be a teljes Börzsönyligetet budival. Megismételtük a tüzépre menős manővert, és megvettük a fát, Papa elszántan közölte, hogy márpedig itt holnapra budi lesz!

Idáig jutottunk:

Persze Emberemnek nem mertem mondani, de valahol mélyen sejtettem amúgy, hogy egy budi nem készül el másfél nap alatt, legalább is nem úgy, hogy az embernek terhes felesége és egy folyton elkódorgó háromévese, meg egy nevelésügyileg még nehezebb eset kutyája van, valamint plusz nehezítésként a faanyagot és a szerszámokat talicskával kell a kocsitól a házhoz hordani, illetve bármilyen étel készítése - leszámítva a májkrémes kenyeret - azzal kezdődik, hogy "végy némi gyújtóst és rakj tüzet". Nem akartam letörni a lelkesedését, na. Végül belátta, hogy a teljes készültséghez és rendeltetésszerű használhatósághoz még további jelenlét szükséges, én meg engedélyeztem neki hirtelen egymásutánban két sört, nehogy depresszióba essen. Nem mintha ilyen határozott feleség lennék, csak azért veszem úgy, hogy én engedtem meg, mert egyébként ő vezetett volna hazafelé tekintettel a méretes hasamra, de nem bírtam már nézni, hogy szegény sör nélkül vergődik az asztalosmunka fáradalmai között. Egyből jobb lett a kedve, és azt is elhatároztuk, hogy kell még némi stafni meg léc, mert olyan budija senkinek nem lesz a földön, mint nekünk, építünk hozzá teraszt, az ajtaját westernes csapóajtóra cseréljük, egyébként lesz benne egy csomó fényfüzér, ajtónyitáskor pedig automatikusan fog elindulni valami jó kis zene, meg diszkógömb is kelleni fog természetesen ("meg magnó a különleges zenéhez, meg acapulco ingek...").

Szóval senki ne aggódjon, budiépítő teleregényünk itt még korántsem ért véget!

Amúgy normális projektjeink is futnak, azokat jobbára én vezetem. Bár a helyes időmenedzsmentnek én sem vagyok teljes mértékben birtokában, de legutóbbi akcióm a csúnya barna komódot illetően, még félkész állapotában is impozánsnak mondható! Íme a csúnya barna komód előtte, ahogy Nemes Lászlóné szerette:

És ez itt az új Lada házi macskamosakodási lehetőség félkész állapotban:

A rumlis részt majd egy hetyke kis függöny fogja takarni, amit már megvettem az ikeában, de a korábban említett időgazdálkodási problémák miatt a szabás-varrás még várat magára...

A vejdling autentikus falusi kopottas, egyenesen nagymamám padlásáról.

Nem őrültem meg, a fehér asszonyt Bálint hozta Medinek ajándékba, szerinte kiegyenlítetlenek voltak a nemi viszonyok a hegyen ezért megnyugtatólag hatna Medire egy meztelen porcelán nő. Legnagyobb meglepetésemre igaza lett, és azóta a Lada ház legbecsesebb dísz- és használati tárgya lett a fehér asszony.

Ezzel meg csak azt akarom érzékeltetni, hogy a komód színe finoman összekacsint az ablakkeretekkel, amit az első színkeverés után, még a színek finomhangolása előtt azonnal lefestettem (én kis buta), így a végeredmény kissé fradista lett, de Medinek tetszik, úgyhogy végül is minden más mindegy.

Unatkozó háziszony

Nemrég belém állt egy kopasz pasi a metró liftjében. Azt gondoltam, van még tíz másodperce megvárni, amíg én is beszállok a liftbe Medivel, aztán mikor láttam, hogy pofákat vág, addig nyomkodtam a gombot, míg a következő babakocsis anyuka is oda nem tévedt és beszállt mellénk. Valamit mormogott a bajsza alatt, belőlem meg előbújt az anyaállat, és mondtam, hogy van lépcső, neki meg két szép, egészséges lába, nyugodtan használja őket. Ez annyira kiborította szegény siető férfiegyedet, hogy azt merte mondani, hogy nekünk úgyis annyi a dolgunk van egész nap, hogy fel alá sétálgatunk a gyerekkel, úgyhogy fogjam be. Bár semmi haszna nem volt, de azért megjegyeztem, hogy remélem édesanyjával is ilyen figyelmes, előzékeny volt mindenki annak idején. Szerintem, ha nincs ott harmadik személy, kaptam volna egy asszonyfegyelmező sallert, megtanultam volna a kutyafittyet.

Azért azt elhiszem, hogy miután leadtam Medit az oviban és hazafelé tartok a metróval, megerősítem az összes "unatkozó háziasszony" sztereotípiát; karomon Hoferes bevásárlószatyor, kezemben egy doboz eper, amiből nassolgatok, másik kezemben meg a könyvem...

Na, hát tipikus háziasszony vagyok én, egész nap csak főzök és lányregényeket olvasok. Aztán hol a hagymaszeletelés miatt, hol az asszonyi sorsok felett merengve törülgetem aláhulló könnyeimet.

Azért persze nyilván nincs így, ha így lenne, nem merném leírni. :)

"A ház asszonyi kéz után kiáltott. A kövér néger szakács sohasem tálalt pontos időre, a szobalány, akit a gyapotföldekről hozatott be, ott hagyta a bútorokon a port, a szekrényben sohasem akadt elég tiszta fehérnemű. Valahányszor vendég jött, mindig felfordulás volt a házban, és rettentő kavarodás támadt...
Gerald éles kék szemével jól látta, milyen nagyszerűen kormányozzák szomszédjai házát a suhogó selyemszoknyás feleségúrasszonyok. Fogalma sem volt róla, mennyi munkával jár az életük, csak az eredményt látta, s az eredmény nagyon tetszett neki."

Ennek a könyvnek a mondanivalója csupa arany-állítmány! :) Erre gondoltam, miközben apró konyhám hűvösében egy tál zöldbabot pucoltam épp, meg arra, hogy micsoda boldogság lesz majd, ha saját kertem termését pucolom. Tudom, anyám könnyesre röhögi magát már megint! De már nem gyűlölöm Tarát, már okos nagylány vagyok én is, az erőmet pedig én is Tara vörös földjéből merítettem!

De ha valakinek úgy tűnik, hogy össze-vissza beszélek, annak üzenem, hogy jómagam komponens vagyok ebben a témában, de akár a nincstelenségig is elmegyek!

Napi Elfújta a szél

"Scarlett O'Hara nem volt szépség, de ezt a férfiak aligha tudták megítélni, ha annyira elbűvölte őket, mint a Tarleton ikreket. Arcán túlságosan észrevehetően keveredtek el anyjának, a francia származású partvidéki arisztokrata nőnek finom vonásai pirospozsgás ír apjának paraszti vonásaival. Mégis egyéni volt ez az arc finom állával, szögletes állkapcsával. Szeme világoszöld volt, minden sötétebb árnyalás nélkül, és hosszú, a végén kissé felkunkorodó szempillája valósággal sátort vert fölé. Felette sűrű fekete szemöldöke felfelé ívelt, és meglepő vonalat vágott magnóliaszirom fehérségű homlokába, abba a fehérségbe, amelyet a déli vidékek asszonyai olyan nagyra értékeltek, és kalappal, fátyollal, ernyővel annyira gondosan óvtak a georgai napfénytől.

Festőien szép látvány volt, amint ezen a ragyogó tavaszi délutánon, 1861 áprilisában, Stuart és Brent Tarletonnal ot ült az árnyékban a ház nyitott tornácán Tarán, apja ültetvényén. Zöld virágos új muszlinruhájának tizenkét yardnyi anyaga szélesen terült el körülötte, derekától majdnem a földig, éppen csak alacsony sarkú zöld selyemcipőcskéjét hagyva szabadon, amelyet apja legutóbb hozott neki Atlantából. A ruha remekül érvényesítette tizenhét hüvelyknyi vékony derekát, a legvékonyabbat mind a három déli államban, a fűző domborulata pedig arra vallott, hogy tizenhat éves korához képest melle már szép érett.

De bármilyen illedelmesen terült szét a szoknya, bármennyire is ápoltan csavarodott haja fonatba, s nyugodott kis fehér keze az ölében, igazi énjét mindez csak alig-alig takarta. Az édes arcocskában a zöld szem nyughatatlanul, akaratosan, szenvedélyesen, élettel, elevenséggel telten parázslott, ami nehezen volt összeegyeztethető illedelmes magatartásával.

De hát modorát anyja szelíd korholásai és Mammy, a dajka jóval szigorúbb fegyelme erőszakolta reá, a szemében viszont igazi természete nyilatkozott meg."

 

Igenis a ti hibátok!

A kedvem már valahogy reggel sem volt az igazi, le kellene szoknom arról a rossz szokásról, hogy ébredés után kezembe kapom a mobilom és persze a fészbúk az első, amit benyomok. Talán akkor nem indulna a napom olyan idegborzoló hírekkel, mint ez. Biztos közrejátszik az áprilisi hó is a dologban, (meg az, hogy az ősz óta végre megpucolt ablakon ismét nem lehet kilátni az esőcseppek miatt, szóval egy teljes napi munkám veszett kárba...), mert alapból nem szoktam magam felhúzni politikai híreken. De az is lehet, hogy simán csak öregszem és a következő az "ezek a mai fiatalok" ismételgetése lesz majd, közvetlenül a lassú és fájdalmas fizikai hanyatlás, majd a halál előtt.

Írni meg aztán végképp nem szoktam ilyen témában, de egész nap ez járt a fejemben, és jövet-menet mindig bosszankodtam egy sort azon, hogy akkor most hogyan is van az, hogy mi nem csak migránsok, hanem már rabszolgák is lennénk, és a hanyatló nyugat kizsákmányolásától csak a mi szeretett kormányunkba vetett hit és bizalom menthet meg. Majd amikor végre beérik a termés, és annyi év fáradozás után a hazai "szebb jövő" kárpótol a sok külföldi szenvedésért.

Azt, hogy anno miért jöttünk ki, sokszor sokféle fórumon megbeszéltük már, nem is ragoznám, nyilván a fő motiváció a pénz volt. A dolog működött is, a kezdeti nehézségek után viszonylag hamar elértünk egy olyan életszínvonalat, amire otthon nem tudom mikor és milyen feltételek mellett lett volna lehetőség. Ne tűnjön dicsekvésnek, nyilván ennek is - mint mindennek az életben - ára van. Hamar rájöttünk, hogy a barátságok nagy része nem tartható pusztán skype-os kapcsolattartással, hogy mennyire végtelenül szomorú, ha a családi ebédekről sorozatban csak mi hiányzunk, vagy amikor a kinti új ismerőseinknek, haverjainknak fogalma sincs, miről hadoválunk, amikor a Szomszédokból idézünk :)

Van, aki ezt jobban bírja, van, aki nem. Nálunk akkor pattant el valami, amikor gyerekünk lett, akkor kezdtük el magunkat nagyon egyedül érezni itt kint, és macerásnak érezni a távolságot, meg a nagyszülőkhöz utazgatást. Mi úgy döntöttünk, hogy amint lehet, majd hazamegyünk, pár éven belül mindenképp, mindenesetre biztos, hogy nem maradunk a nyugdíjas éveinkig.

Kaptunk hideget-meleget, sokan nem értik, miért hagyjuk itt az anyagi biztonságot, pusztán érzelmi alapon. Szóval igen, ebből az aspektusból Lázárnak igaza van, ha valaki ezt csak a pénzért csinálja, annak nem fog sikerülni, az nem fogja magát jól érezni külföldön. Van azonban már megint egy óriási adag cinizmus az egész hozzáállásában, ami végtelenül felbosszant. Akkor hadd legyek most én is egy kicsit cinikus...

Egyrészt mi az, hogy "nem éri meg külföldön élni, mert a megélhetés is drágább"? Valóban, így igaz, csak nem mindegy, hogy milyen arányban. Fodrászhoz meg autót javítani én sem ide járok, őrültség lenne egy hajvágásért 70-80 €-t fizetni, mikor otthon megcsinálják 5000 Ft-ért. Az már érdekesebb, hogy miért kerül egy Spar-os vagy Hoferes nagybevásárlás itt ugyanannyiba, mint Magyarországon. És azért a végtelenül egyszerű józan paraszti ész azt mondatja velem, hogy kenyeret mégiscsak többet eszem, mint ahányszor a hajam vágatom. Szóval az élelmiszerek ára nagyjából azonos, ami viszont különbség, hogy itt nem nagyon kell címkéket olvasgatnom, mert a termékek 98 %-a alapból bio, szinte alapkövetelmény, hogy minden biogazdaságokból, helyi termelőktől származik (nyilván nem a kiwi), teljesen nyugodt szívvel vásárolhatok "vakon".

De ez még ugye édeskevés lenne bárkinek is ahhoz, hogy elhagyja az otthonát. Jól van, de akkor "eltekintve a csatornától, gyógyászattól, oktatástól, bortól, közrendtől, öntözéstől, utaktól , vízvezetékhálózattól... mit tettek a rómaiak értünk?"

Amikor kijöttünk, nulla nyelvtudással kb. két hét alatt kaptunk munkát, nem volt könnyű munka, de kezdésnek jó volt. Pár hónap alatt találtunk jobbat, megtanultuk a nyelvet és beindultak a dolgok. Fesztiválokra jártunk, sörözni, nyaralni, közben szépen gyűlt a pénz, nem volt gondunk. Ha akartunk a hónap végén mindent elkölthettünk hülyeségekre, mert tudtuk, hogy a következő hónapban úgyis jön a következő fizu, nem kerülünk bajba.

Aztán gyerekünk lett, ami nyilván minden család tartalékait megnyirbálja, de még így is normális körülmények között, és biztonságban teltek a napok. A terhesség hetedik hónapjától itthon voltam, a szülés után három hónapig kaptam a rendes fizumat, és a gyes összege is felért egy magyarországi középvezetői fizetéssel. A vizsgálatokat fizette/fizeti az állam, de ha valakinek a privát orvos a szimpatikusabb, akkor az oda kifizetett díj egy részét visszafizeti a krankenkasse, hiszen a befizetett járulék alapján jogosultak vagyunk az alapellátásra. Úgy rémlik, ez otthon valamivel másképp működik...

A gyerekemet ingyen szültem, egy olyan kórházban, hogy ütötte néhány hotel minőségét, ahol életem során nyaralni voltam. Senkinek a zsebébe nem kellett pénzzel teli borítékot gyömöszölni, hogy foglalkozzanak velem, minden műszer működött, a nővérek kedvesek voltak. A 20 kg-os bőröndömet az öt nap alatt egyszer sem kellett elővennem, mert a beérkezéstől a hazamenetelig, pelenkától a hálóingen át a tápszerig mindent bármekkora mennyiségben adtak, és a napi háromszori étkezés mellett annyiszor jártam a svéd asztalos konyhába nasizni, ahányszor csak akartam.

A gyes alatt kértem és kaptam közel 3000 € támogatást, hogy tanuljak. Elvégezhettem ingyen 4 nyelvtanfolyamot, egy barista képzést és egy államilag elismert bizonyítványt adó szakiskolát, hogy a munkaerőpiacra visszatérve nagyobb eséllyel kapjak újra állást és a két év kiesés után könnyebben beilleszkedjek a régi vagy egy új munkahelyen. Nem kellett semmit aláírnom, nem kellett magam köteleznem, hogy x évig az országban fogok dolgozni.

Amikor Papa munkanélküli lett, egy szó nélkül fizettek segélyt, nem küldték virágágyást gereblyézni. Helyette beíratták nyelvtanfolyamra, szakiskolába, hogy hamarabb kapjon állást. Sőt mivel annyira jó fej volt, hogy hajlandó volt ingyen tanulni, még hozzácsaptak némi plusz pénzt a segélyhez, jutalmazva a szorgalmát.

Így bánnak tehát velünk a "rabszolgatartóink". Ilyen rabszolgák vagyunk mi. És ez még csak pár példa volt.

Öt éve vagyunk itt. Amellett, hogy számos dolgot meg tudtunk venni, minden hónapban tudtunk félretenni. Van életbiztosításunk, autónk, nyaralónk, házunk. Nincs viszont hitelünk. Ha maradnánk, osztrák nyugdíjat kapnánk, ha eljön az ideje, de az alap nyugdíjjárulékon felül valamennyi munkáltatónk fizetett be önkéntes nyugdíjhozzájárulást, amiről negyedévente kapunk tájékoztatást, hogy mennyi gyűlt össze eddig. Ha vásárolni megyek, nem kell centre kiszámolnom, hogy mit és mennyiért teszek a kosárba. Minden évben voltunk külföldön nyaralni, és nem a horvát tengerpartra gondolok. Elnézést, nem dicsekedni akarok, csak érzékeltetni a helyzetet.

Szóval azt, hogy egy kicsit máshogy működnek itt a dolgok, és egyáltalán nem csak a pénz miatt. Itt biztonság van, jólét, szociális háló, normális orvosi ellátás, színvonalas oktatás, nyugdíjrendszer. Ez egyáltalán nem (csak) az euróról szól. Most hogy így összegzem, arra gondolok, hát megbolondultunk mi, hogy ezt itt hagyjuk?

Akkor most tisztázzunk valamit, kedves Lázár úr! Nem azért megyünk haza, mert már nem éri meg kint élni. Azért megyünk haza, mert hiányzik a családunk, az otthon hagyott barátaink. Azért megyünk haza, mert bármennyire is megéri, itt nem vagyunk otthon, nem itt születtünk. Mert akárhányszor hazafelé átlépem a határt, megdobban a szívem, másnak látom a tájat, örülök minden darab kőnek, minden fának. És valahányszor visszajövünk ide csak ürességet érzek. Igen, ennyire szentimentális hülyék vagyunk, mi rabszolgák, akiknek csak a pénz a fontos.

Persze nehéz lehet elvonatkoztatni egy olyan elzárt világból nézve, mint az Öné. Ahol tényleg egyetlen mércéje van a dolgoknak és az a pénz. De meg kell mondjam, sem a pénz, sem más anyagi juttatás nem lehet elég indok, hogy az ember a hazájától és a szeretteitől távol éljen.

Egyetlen dolog van, ami még az Ausztriában maradásra késztet: hogy rettenetesen félek hazatérni egy olyan országba, ahol Önök vannak hatalmon. Se a pénz, se a juttatások hiánya nem rettent vissza, annál inkább a jelenlegi kormányzás ostoba és színvonaltalan lépései, és a félelem, hogy minden egyre csak rosszabb és nehezebb lesz otthon. Hogy nemhogy segíteni nem fog senki, hanem inkább elgáncsolnak, ha haza merünk menni. Mert innen úgy tűnik. Úgy tűnik, hogy nem a nyugat a hibás, hanem igenis a kormány.

Ezért maradunk még kint, ezért várunk és gyűjtögetünk a rabszolgaságból még euróezreket mielőtt hazatérünk, hogy még véletlenül se legyünk kiszolgáltatva egy ilyen vezetésnek, amikor egyszer végre hazatérhetünk.

De addig is izgatottan várom, hogy milyen lépéseket tesznek azért, hogy tovább javítsák az életkörülményeket.

Majdnem félidős szelfi vol.2

Azt gondolná az ember (lánya), hogy ha már végigcsinált egy terhességet, a másodiknál a korábbi tapasztalatok felvértezik minden meglepetéssel szemben. Na most vagy én vagyok átlagon felül béna a terhességhez, vagy teljesen természetes, hogy másodszorra ugyanúgy fingom sincs semmiről, mint először.

A bölcs anyatermészet ugyanis kitalálta a szülés utáni teljes emlékezetkiesést. Különben ki szülne egynél több gyereket, ha emlékezne erre a sok borzalomra? Pedig még blogot is írtam a szenvedéseimről, de az agyam valahogy könnyelműen legyintett, "á nem is volt az olyan rossz! csak túl nyafogós kismama voltál!" és elhessegette a rosszabb emlékek árnyait.

Ékes bizonyítéka ennek, hogy akárhányszor panaszra nyitom a számat, és elkezdem az "én ezt nem fogom túlélni, ilyen borzalmas tünetekkel biztosan belehalok ebbe a második terhességbe" áriámat, Papa nem átall azon nyomban figyelmeztetni, hogy ezt már egyszer betű szerint végigcsináltuk, ugyanígy, ugyanilyen sorrendben. Megjegyzem, azért ez nem fedi száz százalékig a valóságot, de az igaz, hogy halványan dereng valami a reggeli egész napos rosszullétekről, csíkokról, visszérről, meg harminc órás vajúdásról. De nem tudom, elbizonytalanodom. Csak azt tudom, hogy Medi milyen cuki, jó az illata, sokat énekel és tud németül számolni. A többire nem emlékszem. Szóval az agyam ellenem dolgozik. Vagy inkább a vadiúj gyerek mellett...

Mintha valami olyasmi is elővillanna a múlt ködéből, hogy a hasam miatt is folyton piszkáltak legutóbb. Hányszor hallgattam, hogy biztos ikreket várok, meg hogy kitől van a gyerek, mert egyikünk sem ilyen nagydarab... Na most vagy ez a világ legdurvább deja vu érzése, vagy csak szimplán én ilyen görögdinnye méretűre domborodó kismama-típus vagyok, mert szórol szóra ugyanezt kell hallgatnom most is. "Biztos ikrek!", "Jézusom te mindjárt szülni fogsz!", "Szegénykém, hogy fogsz megszülni egy ekkora gyereket???". 

Na, akkor most szólok, hogy 

Augusztus közepén szülök, a gyerek az ultrahang szerint milliméterre hozza a teljesen átlagos szintet, már-már unalmasan normális :)

Ez itt a félidős szelfim Medivel:

Ez meg a mostani 22. hetes:

(Igen, elfelejtettem magam lefotózni a közepén, de kuss legyen, már van egy gyerekem, és örülök, hogy csak két hetes lemaradásban vagyok magamhoz képest :D )

Ugyanakkora!

Normális!

Písz! :)

Gyagyásék Level 10 000

Azt már réges rég megállapítottuk, hogy nem vagyunk az a tipikus kertvárosi házaspár, sőt finoman fogalmazva is nemes egyszerűséggel (külső szemlélő számára) nem vagyunk normálisak, de az utóbbi egy-két hónap számos ékes bizonyítékkal szolgált arra nézve, hogy a "Gyagyásék" nevet mennyire találóan adtuk magunknak Medi születése után. Ekkor ugyanis megszűntünk kedves, fura párnak lenni, és átalakultunk gyagyás családdá. Az emberek - ha eddig a pontig nem is - a gyerekvállalással azért "normalizálódni" szoktak, kertesbe költöznek, fix munkájuk van, vesznek egy családi autót meg ilyenek.

Végül is mi is hasonló átalakulásokon mentünk keresztül, beszereztünk mi is ezt azt, babakocsit, kutyát, kertes házat, nyaralót, de mindent csak úgy a magunk gyagyás módján, még véletlenül se úgy, ahogy "Normálisék" csinálják.

De ez koránt sem panasz, mert mint minden őrült, mi is pont így, gyagyásként vagyunk boldogok, nem véletlen, hogy úgy csináljuk a dolgokat, ahogy. Aki tudja, tudja - mondaná Bächer Iván.

Legutóbb akkor állapítottuk meg megunkról, hogy bizonyosan kezelésre szorulunk (szorulnánk, ha lenne még Magyarországon erre alkalmas intézmény, szerencsénkre nincs...), amikor egy-két hete kettesben kaptattunk fel a Lada házba. Mert van ám nekünk nyaralónk, de nem normális helyen, hanem egy hegy tetején az erdőben, olyan helyen, ahol nincs víz, tehát a vizet fel kell szállítani, ha az ember inni, főzni, mosakodni akar, de arra nagyon vigyáztunk, hogy járművel még véletlenül se legyen megközelíthető, nehogy megkönnyítsük a saját dolgunkat. Így nyaralunk mi, Gyagyásék.

De miért is tennénk máshogy, a nomádkodás és az extrém sportnak beillő Lada házas "nyaralások" az életünk részévé váltak, szeretjük. Sokkal többet nevetünk így, mintha valami csuncsi, összkomfortos üdülőnk lenne, nevetés nélkül meg ugye mi értelme bárminek?

Ezen a vonalon elindulva választottunk magunknak családi fészket is. Tavaly véletlenül vettünk egy házat, amikor két hétre hazamentünk Magyarországra nyaralni. Persze ez most úgy hangzik, mintha annyira tele lennénk pénzzel, hogy csak úgy zsebből vesszük a családi házakat, de a történet (szerencsére) ennél sokkal viccesebb és fordulatosabb volt. Majd egyszer elmesélem azt is, de most inkább azzal akarok eldicsekedni, hogy mennyire falusi asszony voltam tegnap.

Eddig háromszor látogattuk meg saját magunkat. A télen valahogy nem volt sem alkalom, sem lelkesedés, a tavasz beköszöntével annál inkább. Az ünnepre spontán hazamentünk, és a három napból az utolsón végre megérkezett az igazi tavasz, napsütéssel, földszaggal, ahogy kell. Már hatkor ébren voltunk, fél hétkor már a tornácon kávézgattam és összeírtam egy másfél oldalas listát a legszükségesebb felújításokról, aztán fogtam a kedden frissen beszerzett célszerszámomat, és nekiestem a szőlőmetszésnek. Itt-ott belekaptam azért a rózsaágyásokba is, nem bírtam elnézni a szerintem oda nem illő ágakat, hozzáteszem, úgy ahogy van fogalmam sincs a metszésről, de rendkívül élveztem a nyírbálást és kíváncsian várom, milyen átalakuláson mennek keresztül ezáltal újdonsült növényeim.

Mert vannak ugye növényeim, nekem. Eddig inkább olyan voltam, mint Walter Matthau a Szomszéd nője mindig zöldebb-ben*, de érzem, hogy a kertes házzal nagy fordulatot vettek a dolgok, mert a számos egyéb érdeklődési terület mellett újabban felütötte a fejét néhány új téma; mulcsok, trágyák, mindenféle növények palántázása, ültetési és növekedési ideje is. Teljesen váratlan módon, mert amikor kamaszként anyuék kertjét kellett egész nyáron túrnom, akkor megfogadtam, hogy ezután örökké fővárosban fogok élni, és akkor lássak kapát, amikor a hátam közepét! Aztán tessék... Anyám röhöghet a markába'! :)

Krókusz. Nekem. Van. Krókuszom. Amúgy amíg Ági nem mondta, mi ez, fogalmam sem volt :)

Célszerszám. A szomszéd néni meg is jegyezte, hogy nem ilyennel kell ám szőlőt metszeni. Nem akartam mondani, hogy így nem kell annyit hajolgatni, mert ráér még megtudni, hogy mennyire nagyon városi hülyegyerek vagyok!

Minden helyzetből napozó falusi eb

Papa hirtelen felindulásból elkövetett kertrendezése

Azért jó az öreg birtok, mert az ember mindig talál valami érdekeset a ker'-ben vagy a fészerbe'...

Metszésre váró szőlőtöveink. Megjegyzem, semmi szükségünk ennyi szőlőre, de valahogy nem tudom elviselni a gondolatot, hogy csak úgy veszni hagyjam, amíg nincs a helyére valami alternatíva. Könnyebb lenne, ha biztosan tudnám, hogy nem találom ki öt év múlva, hogy nekem pont hat sor szőlőre van szükségem...

Metszett szőlő az előkertben. Végig rettenetesen szorongtam, hogy örökké elrontom a töveket, és biztos túlnyírom, de a Sanyi bácsi biztosított, hogy így is túl sokat rajtahagytam.

Még jó egyébként, hogy mindig jön egy szakértő szem, vagy valamelyik szomszéd, vagy arra járó helybéli. Ez lesz szerintem részünkről a falusi életben a legnagyobb kihívás, vagy legalább is hozzá kell majd szokni, hogy minden oldalról fürkésző tekinteteknek vagyunk kitéve. Az már most biztos, hogy a faluban mindenki tud rólunk mindent, talán többet is mint mi magunk, azt mindenesetre mindenki megjegyzi, hogy Bécsből jöttünk ilyen messzire lakni, pedig nem mondtuk igazából senkinek. De az is lehet, hogy minden csoda három napig tart alapon, csak addig leszünk mi is érdekesek, amíg nem történik valami nagyobb esemény, például valaki új traktort vesz, vagy férjhez megy a falu legszebb lánya.

Az is biztos, hogy nincs jobb nyugtató az idegekre, mint a szöszmötölés a kertben (főleg így, hogy reális tétje még nincs is a dolognak, tényleg csak szöszmötölünk). Egy perc alatt flow-ban voltunk mindketten. Egész délelőtt teljes csend honolt a faluban, csak a pinceajtónk nyikorgása törte meg pár percenként, amire először azt gondoltam, hogy macskanyávogás, majd fél óráig öt percenként azt, hogy a gyerek kelt fel, de miután rájöttem, miről van szó, már simán csak hozta a Volt egyszer egy vadnyugat feelinget, amitől az egész még hangulatosabb lett!

Egész nap ezt hallgatva, pár percenként, valami ilyesmi hangulatot hoz:

Amúgy a kertben a gyerek is tízezerszer jobban feltalálja magát, mint az 50 m2-es lakásban. Jó nem mondom, hogy részecskegyorsítót fejleszt, de elvan, na! :)





*Van egy kaktuszom a klotyóban, de nincs túl sok közös témánk.

Ruhetag! Ruhetag?

Egy kicsit bizony eltűntem - dolgozom. Elnézést, főállású anyunak lenni egyáltalán nem könnyű. Hanem k***a nehéz. :)

A napok telnek, Medi hol már alszik, mire hazaérek, hol még nincs ébren, mikor elmegyek dolgozni. Ma realizálódott bennem, hogy milyen keveset találkozunk, mikor egy jól sikerült büdikaka után tisztába tettem - nem is tudom, mikor csináltam ilyet utoljára, talán egy hónapja. Azért persze vannak kellemesebb dolgok is, amik inkább hiányoznak; a közös játszózás, a sok lükeség, amit mostanában kitalál, meg az együttlét, úgy általában. A gyereken túl pedig a főzés. Mióta dolgozom Papa vette át a háziasszony szerepet, várakozáson felül teljesít. Én csak szabadnapokon állok be a konyhába, ahogy ezt ma is tettem.

Igyekeztem kimozdulni a praktikus lencsefőzelék, sült hús tengelyből és valami olyat készíteni, ami hasznára válik a tanulmányaimnak. Emlékeztetőül: Szeptemberben vizsga! Az utóbbi pár napban, amikor nem omlottam össze munka után a kanapén és nem engedtem át magam a szokásos, békés Jóbarátok nézésnek, a számomra egyáltalán nem kedves témát tanulmányoztam - a halak és különböző vízi élőlények elkészítésének mibenlétét. Mivel nem csak az elméletet illene tudnom, elhatároztam, a következő szabadnapomon rittyentek valami halas alapreceptet. Választásom a pisztrángra esett, kékre főzve, mert ez olyan misztikusan hangzik.

El is mentem a Brunnen marktra, abszolút céltudatosan, mert bár gyerekkoromtól fogva irtózom a halfogyasztástól, mégis meg akartam próbálni. Hisz ugyan milyen szakács az, akinek gőze sincs a halakról?! Ugye? Na ugye!

Azért az első szembejövő cipőboltnál kicsit meginogtam, de aztán édesanyámra gondoltam, és összeszedtem magam. Megvettem a friss zöldséget, a krumplit, nem maradt más hátra, csak a hal. Ácsorogtam egy kis ideig a halaskocsi előtt, bámészkodtam és próbáltam arra gondolni, hogy a hal nem büdös, csak halszagú. Aztán rászántam magam és megvettem őket, mindjárt kettőt. Félelmetes volt, fejjel, meg szemmel megáldva, szájuk nyitva, kis fogszerű rácsozattal. De megvettem, büszke voltam. Hazaérve alig vártam, hogy nekikezdjek, a legjobb résszel viszonylag hamar megvoltam, lefotóztam a halacskákat:

Aztán jött az, amire nem számítottam. Persze ezért érdemes a gyakorlatban is kipróbálni néhány dolgot, mielőtt az ember azt mondaná: kész, megtanultam! A google a barátod, de nekem biztos, hogy nem, mert azt mondta, a pisztrángot pikkelyezzük le. Mi? Hogy én?

Hát jó! Magamon hagytam a szép fehér blúzomat, hogy a méltóságom maradékát megőrizzem legalább arra az esetre, ha elfajulnának a dolgok a konyhában. Felkötöttem a hetyke kék kötényem, hogy úgy érezzem, igazi csinos, tévés sztárséfkisasszony vagyok. Na jó, asszony... Az első pisztrángot könnyen megfosztottam a pikkelyeitől, a második már tovább tartott, és mindent elborítottak az ezüstszínű kis halalkatrészek, amire azt is mondhatnám, hogy egészen szép látvány volt, ha utána nem nekem kellett volna összetakarítani. A pikkelyezés után annyira fellelkesültem, hogy kiszedtem az egyik szemet a négyből, aztán feladtam, mert elfogott a masszív hányinger. Annyira, hogy inkább levágtam az egész fejet és kidobtam a kukába, a halakat betettem egy kis ecetes víz társaságában a hűtőbe, hadd gondolkozzanak egy kicsit. Én magam töltöttem egy pohár bort, és elszívtam egy cigit. Utoljára akkor borultam ki ennyire, mikor egy konyhakésznek gondolt dabasi pipiről kiderült a felolvasztáskor, hogy rajta van a feje meg a lábai - csőröstül, körmöstül. Akkor emlékszem, még aludni is lefeküdtem, mielőtt nekiálltam a húslevesnek..

Nézzétek el nekem, még fiatal vagyok és tanonc, mire annyi idős leszek, mint a nagymamám, biztos én is eljutok majd a level 10 000-re, a szintre, amikor már derűs nyugalommal figyeled a hokkedlin, ahogy az általad levágott tyúk a feje nélkül rohangál az udvaron.

Így vagy úgy, elkészült a Forelle blau mit Sauce Supreme. Mit mondjak? Finom volt, hal íze volt :D

Tudom, sok itt az elnéznivaló, de hiszek benne, hogy lesz ez még jobb is :) Elegánsabb lett volna Sauce Vin Blanc mártással, de annyi lélekjelenlétem már nem volt a mai napra, hogy még hal alaplevet is főzzek, úgyhogy azt majd legközelebb...

Én így is remekül szórakoztam, remélem ti is! Mahlzeit!